A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A múltból, vagy a fantáziából előlépő férfi, az emlékező, vagy fantáziáló nő és egy éneklő angyal – személyiségrész, szellem, közvetítő – a Psix Project 11 című előadásának, fabula fatalisának főszereplője. Az előadás koreográfiáját a két táncos, Jantner Emese és Feicht Zoltán készítette, a látványt és rendezést az önálló alkotóként debütáló Molnár Péter jegyzi.

Nem kérdés, Gergye Krisztián évekkel ezelőtt eldöntötte: ha kell, csók helyett erőszakkal, de itt az ideje, hogy a tespedt-hájas, tunya és mogorva strucc, aki csüggeteg fejét a sarki óvoda homokozójába lógatva talán a kis szemcséket számlálja magában - "tizenegy, tizenkettő, tizen... ajjaj... egy, kettő" -, kábult szendergéséből felébredjék. Itt az ideje, hogy lusta tekintetéből a csipkerózsika-csipákat kivakarja, és a körülötte zajló világra pislogjon.  

Salamon Eszter a lehetetlent bűvöli: víziója cipollai, éhes korcs, ami a nézői kogníciót vette célba. Embertelen, lápos vidékre csalja, majd módszeresen levadássza: apró, mély és éles harapásokkal lassan berágja magát a közönség agyába. Hipnotizálja, leigázza és uralja, rendelkezik a nézővel. - A Mesék a testtelenségről áltudományos fikció, egy időtlen, képtelen, sokkoló világ kollázsa. Régóta várt és remélt előadás, mely kétségkívül új fejezetet nyit a táncművészet diskurzusában.

Kovács Gerzson Péter városa fölött a fellegek egyre csak gyülekeznek. Nevezetesen DiverZity fölött a jubileumi produkcióban. A 25 éves TranzDanz ezúttal azt a tánchelységet térképezi fel, amely egyszerre a sokféleség zűrzavaros és a sokféleséget gyilkoló riasztó egyféleség városa. Ez bizony az összecsapás terepe, korántsem a béke, a megnyugvás vagy a harmónia jellemző rá. 

Számtalanszor elképzeltem már olyan táncot, ahol nem csak látáson mintegy érzékcsere által lehet tudomást szerezni az érintésről, hanem maga a bőrfelület, a tapintás aktusán át is részei lehetnek a nézők a befogadásnak. A Japán hét keretében vendégszereplő BATIK társulat darabjának címe is Shoku, vagyis érintés. Az érintés pedig leginkább a kapcsolatfelvételről szól, értsük azt fizikálisan vagy metaforikusan, egymás, önmagam és a határok megtapasztalását is jelenti egyúttal. Vagy legalábbis nagyjából ilyen előfeltevéseink lehetnek a cím alapján.  

Mindig is meglep, milyen meglepően kortárs műfaj a butoh. Döbbenetes, hogy mozgásanyagában és filozófiai hátterében milyen ősire, kiforrott tradíciók láncolatán át ránk hagyományozódott bölcsességre emlékeztet. Pedig a robogó modern kor művészeti találmánya, mint például a performansz és társai, s szintén hozzájuk hasonlóan alig néhány évtizedes, de gazdagon szétburjánzó múltra tekint vissza.

Földszínű, fűző-motívummal tűzdelt jelmezek, afro-amerikai mozgásvilág, szoláriumként világító téglalapok. Hagyományosan nem ez jutna eszünkbe a reneszánszról, a humanizmusról, Janus Pannóniusról.  Egy antropomorf, ám az előadásnál valószínűleg visszafogottabb, harmónia-kedvelő, latin eredetű kultúrát képzelnénk inkább, ha az irodalomkönyvek tanítása mentén haladna képzeletünk. Bozsik Yvette azonban a Mars kultusz görög eredetét dolgozza fel, ha a nietzschei felosztáshoz ragaszkodunk, mely ez esetben kitűnően alkalmazható, akkor annak is inkább a sötétebb, zabolátlanabb, zsigeribb azaz dionűszoszi oldalát ragadja ki.

Porcelán – akárcsak a családi ezüst: a béke, az otthon szimbóluma. Törékeny, kényes, nemes kincs, amelyet generációk hagynak egymásra, ha megadatik nekik a békés átadás lehetősége. Ha nem megy át tank, vagy repesz a nappalin, ha nem a lesben álló szomszédok lopják el azt az első, adódó pillanatban. Ha nem pusztítják el, ki féltve őrizte egy életen át.

Csakis üdvözölhetjük, hogy hosszú kihagyás után Kun Attila koreográfusnak ismét egész estés munkája ékesíti a hazai kortárs tánc palettáját. Melegen gratulálhatunk a Közép-Európa Táncszínháznak is a kereken nyolcvanötödik bemutatóhoz – nagyon szép szám. És végül meglepetten szomorkodhatunk, hogy a koreográfia üdítően friss mozgásanyaga jócskán próbára teszi a KET nagymúltú műhelyének jelenlegi ifjú táncosait, tisztelet a néhány kivételnek.

Kimunkált játék zajlik a színpadon a Corpo Grupo elôadásában, megingás nélkül, mert nincs az a fékevesztett pörgés, ami után a táncosok egytôl-egyig ne stabilan indítanának új irányba új ritmikát és mozgássort. Magabiztos könnyedséggel, mint az egyensúly zsonglôrei. Nincs habozás, toporgás, félrelépés és megingás: minden bonyolult mozdulat épp addig tart, ameddig a táncosok akarják, és máris új felfedezésekre indulhatnak.