A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Szinte napra pontosan tizennégy éve, 1998 őszén mutatkozott be Magyarországon, a Japán Alapítványnak köszönhetően a világhírű Sankai Juku, Amagacu Usió társulata. Az együttes akkor kultuszelőadását, az Unecut hozta el Budapestre, a viszontlátásra pedig mostanáig kellett várnunk.

A táncelőadások egyik általános jellemzőjének mondható a preverbalitás. Talán a műfaj ezért is áll még ennyire stabilan a lábán ( a film és az internet térhódítása ellenére is), mert olyan tartalmakat képes artikulálni, amelyekre más kommunikációs formák alkalmatlanok. Az Artus társulat 100 ölelés című előadásának mottója azonban annyira döbbenetes, hogy nem lehet az előadás értelmezési mezején kívülre zárni, mi több, ez esetben a verbalitás előzi meg a mozgást.

Hét szegény legény, egy közös úticél: a távoli Amerika, a szabadság és egyenlőség hazája, a kontinens, ahol az álmok valóra válnak. Vagy mégsem. A Tántorgók története egy csapat magyar betyárról, kitántorgóról, azaz hunkyról mesél, akik hajóra szállnak, és szerencsét próbálnak az Új Hazában; export legények. Kesernyés vígballadájuk hagyományos néptáncra írt, mégis a musicalek világát idézi. Szokatlan keresztezés ez, mellyel a Fitos Dezső Társulat hibrid műfajt teremt.

Óramű precizitása, a mozgás emelkedett szépsége, (szinte szigorú) okossága és valami finom groteszk: e három összetevő határozza meg a legendás Rosas előadását, melynek további, jelentős rangot adott a tény, hogy a kétszereplős est egyik előadója maga az alkotó, az európai modern tánc nagyasszonya, Anne Teresa De Keersmaeker volt.

Katona Gábor rejtélyes címet  - Pyramidon - választott meglehetősen filozófikus alapokra helyezett koncepciójához. Az ajánló soraiból nehéz kiolvasni az alkotó szándékát, azt hogy műve létrehozása közben mi inspirálta, motiválta; hogyan kíván (egyáltalán kíván-e) dialógusba lépni nézőivel vagy pusztán gondolatainak egyfajta rendszertelen rendszerét szeretné formába önteni a tánc nyelvének segítségével - egy tanúként jelenlévő közönség előtt vagy akár anélkül.

Habkönnyű, puha lágyság a naivitás ártatlan kiskertjében, egy csepp kacérkodás, leheletnyi báj, humor és (ön)irónia; körülbelül e néhány szóval keretezhető a Gangaray Dance Company legújabb előadása, a Mein kleiner Blumengarten. Önfeledt kikapcsolódást, kellemes szórakozást ígér a koreográfia, mely amolyan örömtáncként definiálható. Egy előadás, melyben saját rendezője kedvét lelheti. Instant tánc ez, melyről hisszük, kinyitja szirmait.

Idegennyelvűségüknél fogva többnyire magyarázatot igényelnek a kortárs táncelőadások címei. Frenák március 30-án bemutatott darabjának magyar nyelvű változata szűzhártya lehetne, ami valóban furcsábban cseng, mint az angol szó, a kontextusba helyezéshez azonban nem árt ismerni, sőt érdemes egy kis etymológiai kutatást is végezni, mert így megtudhatjuk azt is, hogy a latin eredő Hymenaiosz, görög istennek a neve, aki azon kívül, hogy a házasság isteneként tartották számon, Dionüszosz fia volt, vagyis helyén való minden olyan utalás, ami a mámor, a nász, a színház, vagy a tragédia születésével hozható összefüggésbe.

Egyetlen, markánsabb elemmel díszített, letisztult térben játssza három tételes bemutató előadását a Duna Művészegyüttes. A szikár látvány és Lendvai Károly gyönyörű, sokszínű fényterve összefogta és megkülönböztette tételeket három meghívott, női koreográfus alkotta a társulat számára.

Klasszikus táncest. A színlapot böngészve ugorhat be ez a mára megkopott, megporosodott, elcsépelt kifejezés. A Szegedi Kortárs Balett estjén azonban három friss táncetűd kerül színre, amelyek a női bosszúvágyat elemzik, ókori görög szerzők tragikus sorsú asszonyainak motívumaira alapozva. Élektra, Médeia és a kevésbé ismert Trakhiszi nőkből Déaineira tragikuma elevenedik meg budapesti bemutatójukon a Nemzeti Táncszínházban.

Manapság, a hűvös intellektus és a visszafogott érzelmek uralkodó színpadi divatja között, meglehetősen szokatlan a lírai és kavargó érzelmekkel teli hangütés. Szinte megható a dac, ahogy a GoBe Társulat új előadásából mégis bőségesen árad a sóvárgás. Az alkotók szabadjára engedik az érzéseiket, szenvedélyes és buja erotikával teli táncszínházban ábrándoznak a vágyról alig egy óra terjedelemben.