A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Nem ismeretlen már Budapesten a brit Random Dance társulata, nagyjából lehetett is sejteni, hogy ismét a zsigeri koreográfiát futurisztikus és virtuális elemekkel ötvöző előadás érkezik. A közönség magasan jegyzi a műfajt: a produkcióra dugig telt a Trafó színházterme, pedig ezúttal még pótsorokat is beállítottak. Wayne McGregor koreográfus progresszív előadásait a világ minden táján érdeklődés övezi, pedig az alkotó nem hirdet mást, mint tiszta és világos hatásmechanizmust és az alkotás-befogadás örömét.

Az Orosz Balett centenáriumára készítette Russel Maliphant azt a szólót, amely Vaclav Nizsinszkij szakmai rendkívüliségét és emberi tragédiáját sűrítette negyed órába. A táncmonodráma később egész estés darabbá bővült, a fénybe kapaszkodó alak partnereket kapott: két táncosnőt és némi elegáns semmitmondást.

Grecsó Zoltán koreográfia-korpusza valójában két előadás egymásba oldása, összeillesztése. A darabegyüttesben a Jób könyve az első.
Amolyan „végeérhetetlenül induló”, „öröktől fogva kezdődve tartó” előadásindítást figyelhetünk meg, ugyanis, mikor a néző belép, az alkotók már ott állnak, gesztikulálnak a színpadon, miközben halk zene szól, így az az érzete támadhat, hogy az előadás már tart, valamikor, egy percekben nem mérhető időben már elkezdődött.

A Liszt-emlékév intenzív felhozatalának részeként találkozhattunk a LA Dance Company, Ladányi Andrea társulatának Szerelmi rapszódia című produkciójával a Bárkán. Ha van értelme (és persze, hogy van) az efféle, nagyszabású rendezvényeknek, megemlékezéseknek, akkor többek közt pont az, hogy az Üllői úti színházban bemutatotthoz hasonló, friss szellemű munkáknak helyet, teret, figyelmet adjanak.

Gyerekzsivaj, visongás, sikolyok, artikulálatlan hangok özönlenek be a terembe, ám a sötét csak lassan múlik a színpadról, s csupán félhomállyá ritkul. Két mozdulatlan test rajzolja ki erőteljes jelenlétével magát a térből: Az egyik, Simon Judit, aki, mint egy nőbuddha ül törökülésben, egyszerre árasztva magából fenséget, méltóságot és megadást; a másik, Fehér Ferenc, férfiaktként, szinte fotóról kivágott alakként áll a sötétben statikus pózokban.

Illusztráció gyanánt megidézendő, talán nem teljesen lerágott csont – Nigel Charnockot felvezetni – a DV8 fenomenális táncfilmje, a The Strange Fish. Az egy év híján két évtizede bemutatott remekmű – melynek színpadi „eredetije” Budapesten is látható volt, nem is akármilyen körülmények közt, de erről majd máskor – kvázi főszereplője a bombasztikus Nigel Charnock volt. Az egyedülálló előadó, aki hamarosan már saját társulatával folytatta kivételes svunggal rajtolt karrierjét.

A cirkusz világából érkező Adrien Mondot valódi labdákkal és képekkel egyaránt bravúrosan zsonglőrködik. Bár olykor gigantikus, máskor fifikás illúzióival újraírja a valóságot, stílusa mindvégig finom és elegáns marad, és a virtuális térben megőrzi minden színházi produktum legfontosabb összetevőjét, kiindulópontját: az embert.

„Te egy acél-faj szilaj istene, / nagy messzeségtől részeg Autó,…robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!”. E fenti Marinetti idézet (Óda egy versenyautomobilhoz) mintha pontos, szavakkal alkotott párja lenne annak az életérzésnek, ami Frenák Pál legújabb darabjában fejez ki; vagyis a zabolátlan erőnek, határoszlató szabadságnak, a gép dinamizmusának, továbbá az autófétis szexuálvarázsának, a masina által gerjesztett érzéki élményeknek..

A kortárs tánc újra és újra birokra kel a dramaturgiával. A mai progresszív táncnyelven alapuló előadásoknál rendre felmerül a kérdés, hogy mennyire ragaszkodjanak a világos és követhető tartalmakhoz, netalántán történethez is, és mennyire hagyatkozzanak csupán a mozdulatok és mozgások hiteles formai és érzéki erejére. Az esetek többségében úgy tűnik, hogy az ízléssel adagolt középutas megoldás válik be, természetesen tisztelettel adózva a mindig felbukkanó kivételnek.

A Pécsi Balettnek pont jól jött össze az évforduló: fél évszázados fennállásukat éppen idén ünnepelhetik Európa (egyik) Kulturális Fővárosában. Ötven évvel ezelőtt Eck Imre táncművészete indította útjára a „Balett Sopianea”-t, most, ötven évvel később, valami (másképpen ugyan, de) újra megelevenedni látszik az ecki szellemiségből, mégpedig az új-zélandi származású, de a világ méltán híres táncos színpadain és neves táncos egyéniségeinél megfordult Cameron McMillan koreográfiájában.