A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Meghökkentő szembesülni vele: a brit-bengáli koreográfus-csillag, Akram Khan immár negyedszerre Budapesten járt társulatának most látott előadása gyakran nehézkessé válik, benne – afféle légbuborékként – jelentéktelennek, avíttasnak érezhető részletekkel találkozunk. A korábban, valahány alkalommal (2002 - Kaash, 2005 – MA, 2009 – Bahok) lendületével, pörgésével, szilajságával tüntető koreográfusi felfogás – bár a most látott műben nagyszerű, magával ragadó jelenetek sorát látni – mintha megfáradt volna, amint új ösvényeket keresve, távolodni látszik a szikrázó feltűnést keltő kortárs-kathak világától.

A RubberbandDance koreográfusa nem akart korszakalkotó előadást létrehozni, nem keresett feldolgozatlan témát, nem akart többnek látszani, mint ami, és éppen ezért nem vált erőltetetten művészivé sem. A Magyarországon először bemutatkozó koreográfus, Victor Quijada köznyelvi egyszerűséggel szól nő és férfi viszonyokról, munkáját túlbeszélés vádja nem érheti. Lényegre törő, összeszedett és szórakoztató.

A cím látszólag kijelentés, melynek pont van bár a végén, mégis mintha csonka, kiegészítendő mondat lenne, a tárgy ugyanis hiányzik. Mit tudjátok ti, amit én tudok, mit tudjátok ti mi az a szerelem, szenvedés, tánc, művészet stb.., mit tudjátok ti, mi volt az a ….ha csak az előadás kontextusánál maradunk, akkor is végtelenül sokféleképpen  bővíthetnénk ezt a mondatot. Talán várjuk is, hogy a verbálisan felvázolt hiányt a koreográfia nonverbálisan töltse ki.

Sokévente egyszer kapja azon magát az ember, egy-egy előadás végén: még nézte volna kicsit. Az Artus – Goda Gábor Társulata Bábel című produkciója ezzel az érzéssel kínálja meg nézőjét: az ember fejében-szívében egyszerre van jelen a jó további élvezetére irányuló vágy, s némi hiányérzet. Az amerikai-magyar koprodukcióban (koreográfus: Scott Wells, rendező: Goda Gábor) készült előadás amúgy szinte tökéletesen szervül az Artus-darabok sűrűn, nemes anyagból szőtt szövetébe.

A koreográfus formájában és eszköztárában hangsúlyosan némafilmesre vett darabjában az általa formált vámpír alakja sokkal inkább idézi fel Friedrich Wilhelm Murnau szörnyszülött Nosferatuját, mint a műfaj zsánerfilmjeinek elegáns gyilkosát. Fehér Ferenc eredeti hangon képes megszólaltatni magát Draculát, de jóval bizonytalanabbul beszél arról, mit gondol a vámpírság mítoszáról.

Harmadik alkalommal járt Budapesten a világ egyik legismertebb – mára mondhatjuk: kultikus – táncegyüttese, mely alapítója halálát követően is a haladás, az újdonság, a teremtőerő emblematikus műhelye maradt: őrizve a frissen lezárult életművet, teljes bizonyossággal a folytatást illetően és körültekintőn fontolgatva a jövő lehetőségeit.

Az Inferno című közös estjük alkalmával Roberto Galvan és Juronics Tamás koreográfusok a pokolba vezető út lépcsőin lépdelve haladnak Liszt, Dante és Vergilius nyomát követve az Alvilág felé. A nagy mesterek útját végigjárva a tisztítótűz után azonban nem találnak Mennyországot, nekünk pedig le kell mondanunk a katartikus megtisztulásról.

Az Amerikában élő kínai művész-polihisztor Shen Wei munkásságára a 2008-as Táncfórum keretében csodálkozhattunk rá első ízben mi, magyarok. Az akkori est (mely a mostanihoz hasonlóan két tételes volt) igencsak magasra tette a lécet: hogy a táncalkotó a látványvilág megteremtésében hallatlanul erős, azt még azok is elismerték, akik a mozgásvilágot nem tartották annyira kiemelkedőnek.

Évekkel ezelőtt már kaptunk ízelítőt Shen Wei világából. Akkor is a Nemzeti Táncszínház menedzselésében érkezett hozzánk a kínai származású, de zömmel az Egyesült Államokban élő-alkotó művész érzékeny, artisztikus és rendkívüli gazdagságú táncművészete. Bár már nem hat a felfedezés lenyűgöző erejével, hisz ismerjük már a finom, elegáns és lényegre törő mozgáskészletet, de nagyfokú izgalmat ígér az egy estébe sűrített két darab részletgazdagsága, alkotói gondolatvilága.

A Budapest Táncfesztivál finnekre fókuszáló válogatásában keserédes nosztalgiába oltott korkép, rendkívül artisztikus, az emberből elmosódott vagy éppen éles kontúrú árnyékalakot formáló és egyfajta humánus csoportterápiát bemutató darab is vendégeskedett. Mindhárom produkció az egyén és a közösség viszonyának kérdését járta körbe, különféle világokon és hangulatokon keresztülszűrve azt.