Néhány hónappal Maguy Marin May B című kortárs, stílusteremtő klasszikusa után újabb, mérföldkőnek számító előadás felújítása vendégszerepelt a Trafó – Kortárs Művészetek Házában. Ahogyan balettrajongóként az ember hozzászokhat ahhoz, hogy évtizedek, akár egy évszázad múltán is élőben, hús-vér szereplőkkel, hiteles állapotban tekinthet meg egy-egy alapművet, a modernben az ilyesmi ritkább ünnep. Meg kell becsülni a lehetőséget, és, ahogy mondják: haszonnal forgatni.



Wim Vandekeybus a kortárs előadóművészet flamand óriása, Jan Fabre társulatában kezdte pályafutását: Fabre ekkor (1984-es találkozásukkor) huszonhat, Vandekeybus alig múlt huszonegy. A produkció címe, melyben hősünk debütált: The Power of the Theatrical Madness. A műről mutatós album született, benne Fabre rajzai a próbafolyamat idejéből, illetve pazar műtermi felvételek sora. Készítőjük az akkor már a világhír kapuján átlépett fotóművész, Robert Mapplethorpe – ekkor bőven innen még ő is a negyvenen.
Mindezt csak a miheztartás végett érdemes megjegyezni. Az a fajta inkubátor-funkció, amely a Fabre-műhelyt jellemezte (melyből számtalan önálló, neves alkotóművész indult el), neveltjének, Vandekeybusnak is sajátja maradt: az újabb és újabb fiatalok, művésztársai megmártóznak stílusteremtő világában, majd számosan saját útjukra lépnek. A Vandekeybus-társulat, az Ultima Vez 1992-es, bemutatkozó magyarországi vendégjátékának (Immer das Selbe gelogen) színlapján, az előadók közt a neves szlovén Branko Potocan, a cseh Lenka Flory és az olasz Simone Sandroni nevét olvassuk – az akkor huszonéves táncosok az eltelt évek során maguk is neves, keresett alkotókká váltak. Tizenhét évvel később, a társulat budapesti vendégjátékán két magyar előadóra, a táncos-koreográfus Mészáros Mátéra és Vass Imrére lehettünk büszkék.
Vandekeybus 1986-ban alapította meg saját együttesét, az Ultima Vezt, melynek bemutatkozó előadása a most Budapestre is elhozott, Amire a test nem emlékszik volt: a premierre 1987-ben, a hollandiai Haarlemben került sor. Figyelemre méltó, hogy a társulat soron következő előadását (a franciaországi Angers-ban, 1989-ben bemutatott Les porteuses de mauvaises nouvelles-t) ugyancsak felújította Vandekeybus hosszú idő után, 2004-ben, méghozzá Portóban.
1991-ben készült el, itt a szomszédban, Salzburgban az Immer das Selbe gelogen (Mindig ugyanazok a hazugságok), ez az eredetileg is német címet viselő koreográfia, az Ultima Vez negyedik bemutatójaként. A produkció a PAS OP! Flamand Kortárs Művészeti Napok keretében (a Budapesti Őszi Fesztivál programjában), egy évvel később jött Budapestre. A válogatás nem akármilyen nagyságokkal együtt szerepeltette a bemutatkozó Vandekeybusékat: ekkor ismerhette meg a magyar közönség személyesen is a Rosast, Anne Teresa De Keersmaeker társulatát (az 1992-ben a Petőfi Csarnokban játszott főművük, a Rosas Danst Rosas zeneszerzője ugyanaz a Thierry de Mey, aki szerzőtársával, Peter Vermeersch-sel az Amire a test nem emlékszik sokarcú zenéjét szerezte, s aki Keersmaekernek állandó alkotótársa). Ugyancsak ekkor járt nálunk az Eric Sleichim vezette, világhírű Blindman Kwartet is.
Az Amire a test nem emlékszik, e huszonhét évvel ezelőtt keletkezett Vandekeybus-mű még sosem járt Magyarországon, ám sokan vehettek észre benne számos ismerős részletet. Nem, nem arról van szó, hogy (az amúgy műfajt teremtő, tömegek követte, másolta, idézte) Ultima Vez arcátlan plagizátorok áldozata lett: a műből maga a koreográfus emelt át részleteket Spiegel (Tükör) című produkciójába, mely 2008 tavaszán volt látható a Trafóban. Ez a darab az együttes 20. születésnapjára készült, s alkotója korábbi műveiből, elsősorban az Amire a test nem emlékszikből válogatta anyagát, hogy így állítson emléket közös évfordulójuknak. Sajátos dolog, hogy először – immár hat éve – egy mű (beágyazott) részleteit ismerhettük meg, s csak évekkel később magát az alkotást.
Nincs terjedelmünk, sem teljes élményanyagunk hozzá, hogy rekonstruálhassuk itt a kort, melyben a fiatal koreográfus alkotása akkorát szólt, hogy még a tengerentúlon is a legnagyobb sikereket aratta: 1988-ban például elnyerte a rangos New York-i Bessie-díjat is. Vandekeybus mellett ebben az évben olyanok vehették át ezt az elismerést (a koreográfus-kategóriában), mint Elizabeth Streb a fizikai táncszínház kaliforniai mestere, vagy William Forsythe.
Tanulságos élménynek számított megismerni ennyi idő elteltével egy emblematikus alkotást, mely egy komplett irányzat egyik alapvetésévé lett, alkotója pedig huszonnégy évesen egy csapásra a legnagyobbak közé emelkedett.
A fizikai táncszínház ekkor hőskorát, hajnalát élte. Az irányzat talán legfontosabb társulata, a DV8 még előtte állt valahány, emblematikus bemutatójának: első világsikerük, a Dead Dreams of Monochrome Men bő egy évvel Vandekeybus bemutatkozó produkciója után készült csak el.



Az Amire a test nem emlékszik számos pontján virtuóz, magával ragadó produkció, melyen az idő önmagában nem koptatott sokat: nem valamiféle tánctörténeti retrót látunk, hanem egy olyan művet, amelynek atmoszféráját, mozgásvilágát, szellemiségét létrejötte óta sokan hordták sokfelé. Ez a tény pedig a tapasztaltabb néző számára valamelyest elállja a revelációhoz vezető utat. Az Ultima Vez produkcióját nagyszerű élmény így, és nem felvételről, korabeli fotók, leírások, kritikák tükrében megismerni – tanulságos és egy kicsit kiábrándító.
Az egymással vérre menő harcban álló férfiak és nők ütközetei, a kockázat, a szilajság, a veszély, s az ezt olykor-olykor oldó, vagy még jobban kiemelő líra (néhol még váratlanul: a humor) képeiből nem áll össze koherens világ. Erős, jellegzetes és intenzív képeket látunk, akárcsak a Tükör című válogatás-műben, de e tételek nem alkotnak lineáris füzért.
A játék nyitóképben hat, tűéles fénysáv a szín széltében. A szín mélyén egy táncosnő dobol-neszel behangosított felületű asztal lapján. Tenyerével, könyökével, körmeivel hozza létre azt a kemény és karcos hangvilágot, melyben két társa létezik a fénypászmák rácsozta térben. Egy újabb tételben (mely a Tükörből ismerős) porhanyós mészhomok téglatestekkel (az anyag közismert neve: ytong) dolgoznak a táncosok. E képben láttam azt a pillanatot, mely Vandekeybus kegyetlen és kockázatos világára oly fokozottan jellemző, hogy szinte kulcs: egy eldobott tégla elkerülte az érte nyúló kezet. A hasáb egy táncosnő füle mellett centikkel süvített el, s koppant, majd tört darabokra a falon. A nőnek szeme sem rebbent, porcikája sem rezdült. Az Ultima Vez táncosai járnak a kockákon, építkeznek az allegorikus anyagból. Látszólag vaktában elhajítják a tömböket, s egy-egy társuk iramodik az eldobott kő után, hogy macskaügyességgel elkapja azt. A málló anyag pora finoman lerakódik a padlón, fehér füstbe vonja a teret, a mozdulatok véletlenszerű és szándékosan ejtett kalligrafikus jeleket rajzolnak a finom anyagba. Egy-egy nagyobb hasáb döngve törik darabokra.
Az Amire a test nem emlékszik telis-tele kockázatos játszmák képeivel: a veszély akkor is belepi a színt, amikor a táncosok nekivetkőznek és színes törölközőkkel dolgoznak: le-lekapják azokat a másik derekáról, vagy fejéről. A kemény kő után a puha frottír is a vetélkedés, a harc eszköze.
A kibontott hajú, combközépig érő ruhát viselő nők és az inges-vászonnadrágos férfiak ütközetei a legváltozatosabb formákban zajlanak. Erős kép, melyben egy táncos (a botolót idézőn) villámgyorsan szökell, trappol a földön fekvő, mozgó társa végtagjai közötti apró résekbe lépve. Olyan ez a kockázatos játék, mint a rossz hírű kocsmákban egykor játszott késtáncoltatás (knife game), mikor egy asztallapra fektetett tenyér, a kinyújtott ujjak között játszatták sebesen a kifent bicska hegyét.
Ugyancsak ismerős lehetett a válogatásműből a tollpihés jelenet: három táncos könnyednek induló, szellemes játéka egy-egy hófehér pehellyel: a hármak fújkálással tartották a magasban, táncoltatták azokat, majd egy idő után itt is megjelent a harc, a mérkőzés, amint megpróbálták eltéríteni, elrabolni a másik tollpihéjét (ez a kép volt talán a legderűsebb Vandekeybus koreográfiájában). Különös csoportképekbe rendeződtek aztán a játékosok a jelenetben, melyet földre döntött székekbe kuporodó alakok képe nyitott. E hosszadalmas jelenetben korabeli műtermi fotótablók világa idéztetett meg, csak éppen kilencven fokkal megdöntve, majd visszaemelten a „megszokott” szögébe. A játékosok a derűt sugárzó csoportkép világának mélyére vittek, mintegy elemezve egy-egy ilyen felvétel kontextusát, sejtetve azt, hogy a patinás derű, amely egy-egy ilyen fényképkockából árad, bizony mesterséges, kiragadott és megrendezett. Ha megadatik, hogy a kép mögé lássunk, különös dolgokkal találkozhatunk.
Az Amire a test nem emlékszik kemény és kegyetlen világa sűrűsödési pontjaiban nagy erővel ragad magával, ám strukturálisan hiányzik belőle valami, amitől az építmény igazán összeáll, mint a habarcs a téglák között. A lehetetlent kísértő táncosok játéka zaklató, és intenzív figyelemre, olykor féltő aggodalomra késztet: virtuóz játékukat pont olyan izgalommal nézhetjük, mint hajdan a bemutató közönsége. A fricskák, élcek ülnek, de a kemény trapp, a lábak dübörgése, a ridegség néhol manírba csap át. Egy korszakos jelentőségű, s ereje teljében lévő mester ifjúkori művét láthattuk, alapvetést, melyre megkerülhetetlen életmű épült és épül. Idén májusban Vandekeybus 2012-es booty Looting című alkotása vendégszerepel a Trafóban, melyben a fotónak, fotózásnak ismét eminens szerep jut. A két mű közt kerek negyed század a korkülönbség – A mostani vendégjáték kivételes lehetőséget nyújtott-nyújt rá, hogy érzékelhessük a múló időt egy géniusz pályájának, érésének tükrében.

Szerző: Halász Tamás

Fotó: trafo.hu