A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A tütüje tollait elhullató haldokló hattyú, a sikertelenül kitartott pózból dominóként eldőlő balerinák, az eltévesztett, színpadon korrigálandó pozíciók, a szinte láthatatlan féltékenységi játszmák mind részei lehetnének, láthatóan vagy láthatatlanul, egy komolynak szánt balettelőadásnak. A világhírű társulat éppen ezekkel fémjelzi legendás produkcióinak stílusát, amelyeket komolytalannak szánnak, végtelen komolysággal.

Két alkotó és két koreográfia ad testet Beethoven műveinek: kamarazenei darabjainak és a IX. szimfóniának. Bár különböző hangot ragadnak és ütnek meg, mégis létrejön a címben szereplő együttes hangzás. Leginkább azért, mert az elsőt bizonyos értelemben folytatja a második: a kalodába zárt, de szárnyalni vágyó embert a IX. szimfóniára komponált koreográfia szabadítja fel.

A harlemi táncegyüttes egyik alapítója, Bill T. Jones karizmatikus személyiségével a tánc egyetemes nyelvének egyeduralmát megtörve, a különböző művészi ágak egyvelegével maradandó, ám a hazai közönség számára nehezen emészthető produkciót mutatott be a Művészetek Palotájában. A Serenade/The Proposition című történelemóra Abraham Lincoln ikonikus alakja előtt hajt fejet.

Az előadás a megbékélésről és megszabadulásról, a belső utazásról mesélő Vihart, Shakespeare egyik legbölcsebb drámáját választotta inspiráló forrásként. Ahogy a darabbéli viharban összekuszálódnak a sorsok és az emberi kapcsolatok, úgy kavarognak a Vihar motívumai és hangulatai a Közép-Európa Táncszínház több hónapon át és számos alkotó közreműködésével készülő, emblematikusnak szánt produkciójában.

A Duna Táncműhely különböző stílusokat ötvöző előadása a múlt felé fordul, értehetetlen nyelvezetével elevenítené fel Szent Antal életét, így folytatva a Fosszíliák és a Metszetek alaptéziseket felfedő útját. A trilógia befejező részében a néptánccal kooperáló kortárs tánc a lényegről vonja el a figyelmet.

Az elmúlt évek „Pataky Klári előadástapasztalata” birtokában valószínűleg nyugodt bizakodással ülhetett be a néző a Lábán Rudolf–díjas koreográfusnő legújabb alkotására, hiszen joggal remélhette, hogy egy színvonalas, minőségi alkotást fog látni. De sajnos el kellett bizonytalanodnia, pozitív előítéletében meg kellett inognia. A színtéren ugyanis egymás hegyire-hátára hányt közhelykollekciók követték egymást.

 

Gergye Krisztián négyes fogatában rendre felcserélődnek a szerepek: lóé és lovasé, hajtotté és hajtóé. Az alkotók meghatározása szerint „ko-incidens”, vagyis közös kellemetlenség műfajú előadás a sokértelműséget, a látott és a vele feszültségben lévő láthatatlant festi meg vörösben és feketében.

Őszinte, de nem vallomásos. Mozdulatművészet, de nem tánc. Erotikus, de nem szenvedélyes. Igaznak igaz, de mégiscsak művi.  Valahogy így lehetne összegezni Bozsik Yvette legújabb, Újravágva című darabját. Nem is, nevezzük inkább performansznak, talán ez a mostanában divatos szó az, amellyel az Újravágva műfajilag a leginkább jellemezhető. Többnyire ugyanis verbális aktusok és szexuális aktusok kereszteződéséből épül fel.

Az abszurd mesterének szellemét és sorait idézve, de nem kizárólag ezekből merítve rendez versenyfutást az időtlenséggel Horváth Csaba. Mások mellett Samuel Beckett, Jean Genet, William Hanna és Joseph Barbara szövegeit adja a fekete semmiben egymás mellett és egymással soha nem beszélő szereplők szájába. Az utolsó szerzőpáros talán magyarázatot igényel.

Carlos Rodríguez és Angel Rojas társulata, a Nuevo Ballet Espanol 1995-ös megalakulása óta a hagyományos flamenco és a modern tánc ötletes egyvelegéből táplálkozik, budapesti látogatásuk apropóját Spanyolország EU elnökségének kezdete adta. A két karizmatikus, extravagáns szóló táncos Sangre Flamenca előadása nemzetközi sikereket ért el, klasszikusan műfajokat átölelő produkció, de az, hogy mi is rejtőzik az érzelmileg túlfűtött művészekben, csak a darab végén derül ki.