De színház volt, amely megtanított játszani a képzelettel és a látvánnyal, amely a test soha véget nem érő eposzát táncolta el, intuícióinkat és ki nem mondott vágyainkat vitte színpadra..
Duda Éva feszültségelváró, dinamizmusigényű, forró koreográfiája kissé elfordítja a látóhatárt. Első lépésként beköti a szereplők szemét, ezzel befelé irányítva a tekintetet. Ezután a jelenetek, egyre nagyobb ugrásokkal előre haladva rajzolnak elénk lelki történéseket, belső folyamatokat, látomásszerű pillanatképeket, egészen addig, mígnem a cselekmény elvesztésének lemerevedett, ugyanakkor mégis mozgó statikumába mélyedünk . Eközben a férfi és nő között zajló szituációk lehetséges attitűdjeinek szinte minden árnyalatát, személyiségdinamikáját és kimenetelét megismerjük. Az intenzívebb, esszenciális sajátságoktól, a panelszerű, ismétlődő formákon át, az akkurátus, finom, sűrített érzékiségig mindent végigélhetünk a jelenetek figyelemfenntartó -és fokozó záporában.
A koreográfia egyre felszabadultabb és szexuálisan intenzívebb lesz. A táncosok fehérneműig vetkőznek és mozdulataik is ledérebbek, provokatívabbak lesznek. Nem csak kívülről, hanem ezzel párhuzamosan belül, lelki és tudattalanabb lényegükben is lemeztelenednek. Az extaszenzori, érzék fölötti érzékelés törekvéseinek áramába beilleszkedő mozdulatsorok szoros egymásutánban peregnek, ám bizonyos pontokon lelassul, kimerevedik egy-egy érzület. Végül azonban -mintha visszatérne a dramaturgia körforgása a test-lélek köznapiasabb viszonyrendszerébe-, Michael Bublé mindenki számára ismerősen csengő,Feeling good című számára táncolják el a finálét.
A második felvonásban, Juronics Tamás Semmi és soha című darabja is a tudattalant kutatja, de míg Duda Éva koreográfiája, mint messziről jövő kutyaugatás szól tompán az éjszakában, addig Juronicsé a kétségbeesett ember félelmének sötétjében való céltalan vicsorgás.
Juronics nem csak kikezdi a tudattalant fedő burkot, nem csak a lyukon át kukucskál a titkokra, hanem összeroppantja a mentális védőlemezt, összevérezve és megcsúfítva ezzel mindent. Ezúttal már az okkultizmus, a parapszichológia zavaros és olykor kotyvalékos vizei felé evezünk.
Úgy tűnik, Juronics a kollektív tudat nyomán feltételez egy kollektív tudattalant is, egy mindenkiben egyformán kitapinthatót, ennek nyomán kimunkált, összehangzó szinkron mozgáskompozíciók kerülnek színpadra. A látvány és tartalma azonban kriminális és sokkoló. A tudat és az érzelmek eltávolításának artikulációjaként a táncosok spirituszban elhelyezett szívüket tartják kezükben, később pedig saját agyukat trancsírozzák szét. A rongálás közben egyik ember keze irányítja a másikét. De vajon miért akarják elpusztítani önmagukat és egymást? Folyamatos, fehérbe és feketébe öltöztetett, epochális küzdelem zajlik, a jó és rossz oldal dekadens, kilátástalan ütközetése. Eközben a háttérben megjelenik egy női alak, hatalmas lobbonccal, tetőtől talpig fehér porral behintve, talán a testtől különvált, az elszabadult és egyben kiűzetett lélek ő, ki egyre rázza por-haját, majd maga is szétszóródik, széthull, akár az idő.
A kar tánca mindvégig nagyon intenzív, mondhatni agresszív, tébolyult. Tudatukat vesztett, őrjöngő testeket látunk tobzódni. Ijesztő ez a semmihez sem fogható zavarodottság, keménység, megszállott rángás. A kérdés viszont elgondolkodtató. Ha egy embert megfosztunk az agyától,( tudatától), a szívétől, (érzelmeitől) és a lelkétől, mi marad belőle? Egy őrjöngő szörnyeteg? Netán még az sem? Létezésképtelen? Ember-e még egyáltalán?
A darab nem szolgál válasszal. Energiáját a kérdezés dühe adja, tragikumát pedig a megválaszolhatatlanság.
Szerző: Viola Szandra
Fotó: Dusa Gábor
Éjszaka történt. Egy zöld szalon volt, benne piros fotelek -hersenő tavaszi rét, felpuffadt pipacsokkal. Talán mohazöld volt, mint esti árnyék az elélvező arcokon, és bársonyos is, mint a moha tapintása.Vagy másmilyen.De színház volt, amely megtanított játszani a képzelettel és a látvánnyal, amely a test soha véget nem érő eposzát táncolta el, intuícióinkat és ki nem mondott vágyainkat vitte színpadra..