Azt gondoltam, kék hajjal és vörös kontaktlencsével fogad majd az öltözőben, ahogy legutóbbi előadásában, az egonegonegon-ban láttam. Nem ez történt. Gergye Krisztiánnal, nem Egon Schielével készítettem interjút, de ugyanaz a szenvedélyes megszállottság áradt belőle, mint az általa megformált művész munkáiból. Elsősorban az egonegon kapcsán beszélgettem vele.

Az előadás napján hogy szoktál a szerepeidre készülni? Hiszen darabjaid, mint a B. SCH.SZÓLÓ , a kilencvenkilencperc vagy az egonegonegon mindig egy-egy lelkiállapot kifeszített képei, olyan állóképek, melyekben az egyes jelenetek egy bizonyos állapotnak mutatják be különböző oldalait.

Nyilván rá kell hangolódni az előadásra, de nincs speciális felkészülési mód. Az ember a fizikumát, a testét felkészíti természetesen, bemelegít, szokja a teret, amiben táncolni fog. De valójában az utolsó pillanat az, amikor eldől minden. Én kapunak szoktam hívni ezt a pillanatot, az ember mindenfélét csinál még mielőtt belépne az előadásba, de abban a pillanatban, amikor elkezdődik az előadás, akkor csak ott van lehetősége ott létezni és jelen lenni. Azt szoktam mondani, hogy ezek olyan szerepszemélyiségek, amik az előadás pillanatában működnek, a nézők között lévő erőtérben. Ebből adódóan azokban a darabokban, amiket említettél, nem lehet felkészülni előre. Az ember próbálja magát kiüríteni, a civil koszokat félresöpörni. De valójában csak hagyod megtörténni az eseményeket. Mondjuk az egonegonegon -ban a testfestés, ahogy az ember átalakul, nagyjából másfél óráig tart. Ott az ember egész fizikuma, teste, lelke gyakorlatilag átalakul valami egész mássá, festménnyé válik .

E.Sch.EROTO - Fotó: Dusa Gábor

Az egonegonegon egy folyton változó, alakuló műalkotás. Ahányszor láttam, mindig más formát öltött, de összhatásában, vagyis a Schiele értelmezésében önazonos maradt. Mi szükségelteti mégis ezeket a változásokat?

Már nagyon régóta foglalkozom Schielével, minden egyes mozdulata, gesztusa a részemmé vált. Az előadások azért különböznek egymástól, mert hagyom működni és létezni a schiele-i figurát, hagyom, hogy saját cselekedete it és gesztus ait hajtsa végre . Hogy magán a darabon belül miért van ennyi "változás", annak az az oka, hogy maradéktalanul szabadon hagytam benne magam, tehát nem koreografáltam be fixen a történéseket. Van egy erőteljes vázlata a darabnak, hogy honnan indul, hol zárul. Vannak bizonyos fragmentumok, beérkezési pontok, és ugródeszkák, amik fixek, de hogy én éppen hogyan jutok el az egyik pontból a másikba, az teljesen szabad. Ettől van mindig újabb és újabb dimenziója a dolognak.

2001 decemberében már készítettél egy Schiele darabot: ez volt az első önálló szóló-koreográfia, amivel a következő év áprilisában megnyerted az Alternatív Színházi Szemle legjobb táncosa díjat. Miben különbözött az E.Sch. EROTO című műved az egonegonegon-tól? Miért érezted szükségesnek, hogy újra színrevidd?

Az EROTO egy teljesen megkoreografált, tizenöt perces, rövid szóló volt. Utólag visszagondolva kissé felszínesebb képe volt még a schiele-i világnak. Öt év után úgy éreztem, hogy sokkal több minden van bennem még Schieléről.

Mondhatjuk, hogy mostanra érett meg benned?

Az is egy érett helyzet volt, de azt gondoltam, hogy ez nem elég, ennél sokkal több van a schiele-i világban, ebben a furcsa, szecessziós helyzetből kiinduló expresszionizmusban. Olyan emberi és démoni viszonyok is akár, amik ugyan az EROTO-ban sűrítve jelen voltak, de az mindenképp csak előfutára volt a mostaninak. Az EROTO azért volt fontos számomra, mert azzal debütáltam, az volt az első koreográfiám és szóló-tánc előadásom. De azt gondolom, hogy elszállt felette az idő.

egonegonegon - Fotó: Lékó Tamás

Hogyan állt össze az a komplex világ, amivel a néző az egonegonegon-ban találkozik?

Az alap mindenképpen Schiele élete, ahogy az életművét huszonnyolc év alatt létrehozta, a képeinek karakterei és természetesen az önarcképei. Fantasztikus, hogy milyen viszonyban volt önmagával, hogy egyszerre tudta önmaga szépségét és egyben démoni ocsmányságát láttatni. Aztán megtaláltam egy olyan táncosnőt, Gresó Nikolettát, akivel maradéktalanul egybe tudunk forrni a színpadon. Pontosan érti, érzékeli mikor, hol kell alátámasztani, hol kell megfeszíteni a testét, hol nem? Aztán rátaláltam Alfred Schnittke zenéjére, ami azt gondolom, tökéletes analógiája annak a lelki helyzetnek, amit Schiele képei megjelenítenek. Ahogy a jávai táncban a zene pontosan megmondja, hogy mit mozdulhat a táncos, úgy Schnittke zenéje egész pontosan meghatározza, hogy milyen érzelmi identitással, hogy mozduljak a színpadon. Gyakorlatilag azonos azzal az érzelmi állapottal, azzal a lélekállapottal, amit én ebben a darabban a színpadon működtetek. Az ember mindig keres magának viszonyulási pontokat. Csodálatos találkozás ez Schnittke zenéjével. Szóval az egonegonegon szerkezetét egy nagyon egységes, nagyon szerencsés burok veszi körül. Olyan, mintha ezen nem is kellett volna dolgozni, mintha önmagától megszületett volna. Persze ott van előtte a hat év tapasztalata, amíg az ember más darabokban táncol, az egész addigi színpadi és alkotói tapasztalata.

Az általad megjelenített festő a színpadon katatón módon ismétli mozdulatait, rítusszerű táncot járva képeinek tárgya, a nő körül. Alakjával a nietzsche-i művészeteszményt kelted életre, a művészt a zseni, az őrült szerepében mutatva fel, s az alkotás világát sajátos létmódként, légszükségletként megfogalmazva. Egyfajta ars poeticának is tekinthetjük az egonegonegon - t?

Igen, mondhatjuk azt, hogy az egonegon -ban valami ilyesmit sikerült megfogalmazni. Rengeteg minden van ebben a műben: néző-előadó viszony, az alkotás folyamatának viszonya, a férfi-nő viszony, a kétdimenziónak, a festménynek és a háromdimenziónak a viszonya. Magának a térhelyzetnek az okán is, hiszen körbe vagyunk véve, be vagyunk szorítva a nézők által alkotott keretbe. Bele vagyunk kényszerítve ebbe az egyszerű, letisztult térbe és a lány, mármint Gresó Nikoletta is bele van kényszerítve abba a szerepbe, hogy nem mozdulhat. Illetve csak én mozdíthatom meg. Ez az egyszerű, keretes szabályrendszer számomra is folyamatosan újabb és újabb dimenziókat nyit meg. Egy nagy találmánynak gondolom az egonegonegon -t, ami annyira stabil szerkezetű, hogy nem tudsz rossz irányba mozdulni benne.

egonegonegon - Fotó: Lékó Tamás

Ki az, aki a munkáidban megjelenő képzőművészeken kívül (Schiele, Bosch, Francis Bacon - B.E.) mostanában foglalkoztat?

Most kezdtem el felfedezni Freud unokájának, Lucien Freudnak a képeit. Eleinte csak albumban láttam őket, most Bécsben viszont sikerült látnom három eredeti képét. Hihetetlen különbség van aközött, amikor az ember vízszintesen, könyvben nézi a képeket és amikor élőben, a falon látja őket. Csak így hatnak rád igazán, ahogy a tekintetek és a különböző testhelyzetek rádmerednek. Egészen más viszonyba kerülsz velük: megdöbbentő, hihetetlen perspektíva és mélylélektan van ezekben a képekben. Furcsa perspektívába torzított meztelen, félmeztelen lények, akiket Freud mégis realista módon ábrázol, szinte fényképszerűen festi le az embereket. Ezáltal képes valamit megmutatni az ember lelkéből és az emberek közti viszonyokból. Nagyon erős textúrája van a testi rétegeknek, s ez az, amit csak élőben lehet megérezni és megsejteni. Freudon kívül a japán sunga képek foglalkoztatnak még mostanában. Ezeket is az Eros kiállításon láttam Bécsben, ahol a Freud képeket. A sungákban az a gyönyörűséges, ahogy a szerelem és a szexus, az emberek magán- és priváttörténetei belesűrűsödnek a "pornografikusnak" is vélhető fametszetbe.

Az irodalom, a szó művészete távolabb áll tőled?

Nem, egyáltalán nem áll tőlem távol az irodalom, csak eddig nem volt rá igazán módom vagy lehetőségem, hogy komolyabban is foglalkozzak vele. Ez épp mostanában változik: hogy az irodalmat a mozgáshoz, a tánchoz, meg önmagamhoz egy darabon keresztül megnyilatkozva engedhessem. Most Yukio Misimának a műveit olvasgatom, illetve aki irodalmi szinten nagyon-nagyon közel áll hozzám és akire a kortárs magyar színházi szcéna sokkalta inspiratívabb módon reagálhatna , az Nádas Péter . Emellett Ágensnek (Gergye Krisztián egyik állandó alkotótársa - B.E.) is most jelent meg a Kúrós versek című kötete. Elsősorban az a fajta privát történetiség érdekel, ami az ember szerelmi és szexuális helyzeteiben megmutatkozhat.

Két szempontból is érdekes, amit a szöveg és a tánc egymáshoz való viszonyáról mondasz: tulajdonképpen arról a problémáról beszélünk, hogyan szakadt el a logocentrizmuson alapuló nyugati civilizációban egymástól test és lélek.

Aki szerintem ezen belül hatalmas változást ért el, szerintem Nádas Péter: erotikus testszövet a Párhuzamos történetek . Hogy önmagában egy test mit kommunikál, és az ember mit kommunikál a szájával, az két eléggé különböző történet. Nádas műve megközelíti a testnek a verbalitását, a testnek a kizárólagos, önmagából fakadó kommunikációját, és itt most nem a testbeszédről beszélek. A T.E.S.T -ben ezt próbáltam keresni, hogy pusztán önmagában a test mit képes kommunikálni, mit képes sugározni a léleknek és a testnek a találkozásakor? Sokan azt gondolják, hogy én ütköztetem a testet és a lelket, és a kettejük konfrontációjából fakadó testi sebeket és lelki sebeket mutatom meg. Ez nyilván igaz is, mert hihetetlen sok testi sérülésünk van, amit takargatni próbálunk. Mindamellett én próbálom a test önmagában való funkcióját is keresni.

T.E.S.T. - Fotó: Arató Balázs

Darabjaidban épp a keleti és nyugati civilizáció eltérő testértelmezésére is rámutatsz.

Nézd, én azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját látásmódja a mások és a saját testéről. Amiatt, hogy én jávai tánccal kezdtem el foglalkozni, a kelet-nyugat kontrasztjában alakult ki az a fajta formanyelv és látásmód, amit a világról és a táncról gondolok, de részévé vált annak az alkotási módnak, ahogy dolgozom, ma már nincs bennem az a vágy, hogy ütköztessem a keleti és nyugati nézőpontokat.

Korábban a jávai és a kortárs közti "ellentét" megjelent a koreográfiáidban?

Azt gondolom, hogy a jávai tánc mint mozgás nem átemelhető az európai kultúrába. Amikor visszajöttem Indonéziából, nagy kudarcélmény volt számomra, hogy ennek a táncnak itt Magyarországon, semmi, de semmi értelme nincsen. Az az állapot, az a testtudat, amit a jávai tánc feltételez, azt gondoltam, hogy átemelhető európai kontextusú dolgokba. A jávai tánc jelentéstartalmait csak ott, abban az állapotban és helyzetben lehet kint Indonéziában, Jáva szigetén megérteni, illetve megérezni. Egy európai ember számára inkább megérezni. Ami nekem ebből megmaradt, az a jávai tánc filozófiai helyzete és az a létállapot, ahogy a színpadon megjelenik. Többször is elmeséltem már, hogy számomra a tánc aktív meditáció. Tévhit lenne, ha különösen erőteljes, jávai jeleket akarnék letenni a színpadra, mivel a nézőnek nincs rá módja, hogy megértse, hogy te, mint előadó megértesd vele. Márpedig a jelek értelmezése nélkül nem megérthető a darab, az alkotás öncélú helyzetté válik, s a néző kizárva érzi magát. Egy előadáson létre kell jönnie a kommunikációnak a néző és az előadó között, enélkül az akív meditáció sem jöhet létre.

Előadásaidban mindig jelentős szerepet kap a jelmez, a díszlet, a smink. Ezek mind hozzájárulnak a színpadon látható rítus megteremtéséhez. A szakralitás állandóan jelen van a darabjaidban. Miért?

A csinálmányok nem érdekelnek engem. Például a klasszikus balett mára olyan nyelvvé vált, ami nagyon nehezen értelmezhető a nézők számára. Megszűnt vele az a viszony, ami anno létezett. Azok az energiák és esztétikai körülmények, amiben a balett megszületett, ma már nem érvényesek. Ezért nem tud kommunikálni, ezért vált művilággá. Persze lehet művilágot, kontrasztos dolgokat létrehozni, megalkotni a színpadon, de a legfontosabb az, hogy kommunikáció akarjon létrejönni a néző és az előadó között. Én arra törekszem, hogy egy működőképes, nem hazug, élő, egységes bur okban sűrűsödő világot   hozzak létre  a színpadon, és azt hagyjam működtetni és kommunikáltatni az emberekkel és nem elzárni tőlük. Kifelé nyitni, kifelé nézni. Fontos, hogy én bele tudjak nézni a nézőm szemébe, és ő is az enyémbe. Azzal, hogy előadóművész vagyok ugyan egy kihelyezett szituációban vagyok, és pusztán fizikai okok miatt nem tudok belenézni mindenki szemébe, de a szándék a fontos: kőkemény őszinteség és nyitottság nélkül nem működik a dolog.

mindenhol jó de legjobb a paradicsomban - Fotó: Dusa Gábor

Mennyiben követel meg különböző alkotói magatartást, amikor magadat koreografálod, és amikor másokat?

Én elsősorban a saját testemből építkezem. A saját magam archetipikus szerepszemélyiségeit próbálom megragadni, és ezeket működtetni a színpadon. Ez a metódus, amikor saját magammal dolgozom. Amikor másoknak készítek koreográfiát, nagyon fontos, hogy az a másik is megtalálja azt a lényt, ami őbelőle fakad. Muszáj, hogy maradéktalan nyitottsággal ezt az utat bejárja. Az lehet, hogy másmilyen lesz, mint amit én hámoznék elő magamból, de ha az hiteles, maradéktalanul őszinte, nyitott helyzetből fakad, és nem akarja eljátszani, hanem megélni akarja a helyzetet, a figurát hagyja működni, akkor az nem tud hibázni. Onnantól kezdve nincs fals helyzet, de ehhez nagyon erős nyitottságra van szükség. Maguk a formák, amiket én találok a másik számára, bizonyos kapukat jelentenek, amin keresztül, ha ő hagyja, elő tud jönni az a szerepszemélyiség. Vannak fix emberek, akikkel már kérdések nélkül és félszavakból is megértjük egymást. Például Gresó Nikivel már másfél óra alatt létre tudunk hozni egy szólót neki, mert annyira érzi, hogy mit akarok. Az a legfontosabb, hogy a lelki kötés meglegyen. Hogy az én embereim az én embereim legyenek, és tudjunk együtt kommunikálni.

Volt már olyan a saját darabodban nem jött létre az átéltség, nem jött létre a kommunikáció?

Általában az van, hogy belépek az előadásba és elmúlik minden, megtörténik a csoda, én magam, mint Gergye Krisztián megszűnök létezni. Nyilván van egy egészséges kontroll, felméri az ember a szerepét, s azt, hogy miben van benne. Ez az izgalomnak az alapja, hogy beengedődünk-e a történetbe. Előjön-e az a karakter? Nem tudnám azt mondani, hogy nem jött elő az utóbbi években. Persze mindvégig ettől retteg az ember, hogy megtörténik-e a csoda? De közben ez a csoda mindig megtörténik, ha elengeded és hagyod, hogy működjön. Ma már le is mennék a színpadról, ha ez nem így történne.

Mondhatjuk tehát azt, hogy a jávai művészet elsődleges elsajátításával egy olyan stabil művészetfelfogást kaptál, ami azonos a tiéddel?

Az az érdekes, hogy ez már nem jávai, hanem ez már az én világlátásom. Ha az emberben megszületik egy fix világlátás, művészet- és létfilozófia, akkor onnantól kezdve lehet hibázni is. Az alkotás indíttatása és a hitelessége azonban elengedhetetlen. Igen, az enyém, de túl is mutat rajtam. Ez nem valami egoista dolog. Ha csak az lenne fontos, ami én vagyok, akkor óhatatlanul önmagam helyezném előtérbe. Elkezdhetnék bármit hazudozni azért, hogy önmagamat piedesztálra helyezzem. De nem ez az alkotás lényege, hanem van egy téma, egy helyzet, egy kommunikációs vágy, valamiről el akarsz mondani valamit, ami lehet, hogy szavakba egyáltalán nem is formálható. Van egy erős létszükségleted, hogy kommunikáld azt a világot, amit te felismersz, de az rajtad túlmutat. Akár a tested, akár a szellemed az, ami ezt a világot felfogni képes, csupán csak eszköze, kommunikátora, médiuma. Nagyon fontosnak tartom, hogy az alkotás nem egy egonövelő tevékenység. Én magam nagyon sokat dolgozom, de nem érzem, hogy a kiégés veszélye fenyegetne. Azt érzem, hogy egyre jobban haladok egyre mélyebbre, egy folyamatos úton levés ez a dolog.

Korábban egy elmegyógyintézetben dolgoztál.

Általános ápoló és asszisztens voltam. Emberi tapasztalatként sokat jelentett számomra, nagy nyitottságot és emberismeretet adott. Biztos, hogy ott tanultam meg, akkor talán még nem is felismerve, hogy a betegek sokkal kevésbé betegek, mint a nem betegek. Ez tényleg csak nézőpont kérdése. Iszonyú fontos az önelfogadás, és azon túl pedig, hogy az ember saját szélsőségeit maradéktalanul el tudja fogadni. Könyörtelenül bele kell menni a történetekbe, mert különben ezek kielégítetlenek maradnak. Ha én eközben azon gondolkodom, hogy egészséges-e vagy sem az adott történet, akkor már rég nem a történetet magát élem meg, s ezzel annak tapasztalatát akadályozom meg. Azt gondolom, semmi sem véletlenül történik az ember életében. Azokat a helyzeteket, amiket kapunk a sorsunktól, nem véletlenül kapjuk, hiába akarjuk elmosni, eltusolni, meg kell őket élni, meg kell tapasztani. Néha ez sikerül, néha nem. Ha valami nem sikerül, az úgy is előjön megint. Ha valamit nem tapasztaltál meg, az biztos, hogy újra jön úgyis. Könyörtelenül őszinte magatartást várok el a darabjaim szereplőitől is.

Hogyan határozod meg saját magad?

Táncos-koreográfus vagyok, ebben létezem. Úgy érzem, nem is lehettem volna más. Olyan lelki függőségi viszonyban állok az alkotással, mintha nem is én, hanem ő választott volna engem. Ebből adódóan hihetetlen sok ajándékot és energiát kapok vissza ebből, mivel nem mondok neki ellen, nem fojtom el. Szerencsésnek is érzem magam, boldog is vagyok ettől, de hát azért ennek van súlya is. Meg nem is mindig olyan könnyű. Azt gondolom, hogy sokan felismerik, hogy milyen lehetőségek vannak bennük, aztán mégsem teszik meg, elmenekülnek. De hát ez egy nagyon kemény dolog.

Szerző: Bartha Edit