Anna Nowicka (PL) koreográfus, előadó, pszichológiából diplomázott a Varsói Egyetemen, majd Salzburgban a Kísérleti Táncakadémián (SEAD), és MA diplomát szerzett koreográfiából a berlini HfS Ernst-Busch/HZT-ben. Az utóbbi évek hosszú kutatómunkájában az álommal, képzelettel, pszichikai akciókkal foglalkozik, és annak lehetőségeit keresi, hogyan tudja mindezeket a kreatív művészi munkába átültetni. Középpontba a képzelet és a kreativitás kérdéseit helyezi. A Nemzetközi Visegrádi Alap (IVF) VARP-PA programja keretében két hónapot tölt Budapesten az L1 Egyesület vendégeként, és dolgozik a fentieken, hogy egy új előadást hozzon létre.



Anna, mesélj nekem erről a projektről, amin most itt Budapesten dolgozol, a Visegrádi Alap támogatásával létrejött rezidencia alatt. Mi a te pontos szereped benne?
A projekt neve Dream States (Álom állapotok), én vagyok a koreográfus, de együttműködésben alkotunk Weronikával (Weronika Pelczyńska) és Olával (Aleksandra Osowicz), és most még Burkhard (Burkhard Körner, részt vett Anna egyhetes, a tényleges alkotói folyamatot megelőző budapesti kutatási műhelymunkáján) is jönni fog. Eredetileg egy másik férfival dolgoztam volna, de az lehetetlenné vált, és Ola Burkhardot ajánlotta. Anélkül nem tudok valakivel együtt dolgozni, hogy ne ismerném őt, de mikor láttam őt a workshopon, úgy gondoltam ez működhet, mert Burkhard vicces, van színészi érzéke és jól hallgat, figyel. A projekt az én érdeklődésemet követi az álmokkal, mikor veszed az álom szövegét, és megnyitod, hogy lásd a többrétegű kaleidoszkopikus képet mögötte. Utána ezt meg tudjuk testesíteni, reagálni tudunk rá.

Szerepelsz is az előadásban?
Az eredeti terv szerint én teljesen kívül maradtam volna. A workshop alatt azonban kialakult, hogy a tökéletes felállás az, ha legtöbbször kívül maradok, de mégis be tudok lépni, és előadni.

Foglalkoztok azzal a témával is, hogy hogyan lehetséges az előadó szubjektumát mediatizálni, ha jól tudom.
Több érdekelődési terület van. Az egyik, hogy hogyan lehetséges az álmodás nagyon személyes élményét – ami valójában egy megosztott élmény, mert mindenki álmodik minden éjjel, de ugyanakkor nagyon személyesként van kezelve, hiszen az egyetlen pillanat, amikor önmagunk tükröződésének tapasztalatát élhetjük át – színpadra tenni. Mi történik, mikor ez az érzékelő és megtestesítő szféra ütközik valami mással, ami állóképet készít belőle. Mint a kamerakép, ami állandóan mozog, de mégis befogott. Így kerül összetűzésbe az állandóan változó, mindenre reagáló test, melyet aztán a kamera megragad, egy-egy részlet kiemelésével megölve az áramlást.

Tehát egy operatőr is be lesz vonva a munkába? Mi alapján hívtad meg a partnereidet?
Ola alapvetően vizuális művész. Táncos is, de fotográfia és multimédia szakon végzett a Képzőművészeti Egyetemen Wrocławban, és már több vizuális projektben együttműködtünk. Weronikával régóta ismerjük egymást, együtt jártunk a SEAD-be Salzburgban, ahol sokat dolgoztunk együtt, azóta is követem a pályafutását. Lesz egy projektorunk is a kamera mellett, de minden mobilis. Az ötlet az, hogy kábelnélküli eszközökkel dolgozunk, melyek így a test protéziseivé válnak. Az eszközök a valóságtól elválasztanak azzal is, hogy lehetővé teszik az internethez való kapcsolódást. Az elejétől fogva egyértelmű volt számomra, hogy három szereppel akarok foglalkozni, melyek a cselekvő, a tanú, és a szemlélő. Úgy képzeltem, hogy Ola a kamerával dolgozik, Weronika lesz a tanú. A tanú partneringet, a test irányítását is használja, a manipulált pedig elképzeléseim szerint a férfi karaktere. Nem a nőt akarom manipulált helyzetbe tenni, hanem a férfit.

Hol lesz az előadás premierje?
Poznanban lesz januárban, az Art Stations Foundation by Grażyna Kulczyk-nél.

Mondj pár szót az álom óráidról, ahonnan az inspiráció jött.
Mala Kline táncos-performerrel sokat dolgoztam, ő találkozott először New Yorkban Catherine Shainberggel, aki tanára és alapítója a School of Images-nek. Ez az iskola álmokkal, imaginációval, alaktannal, és az emberek különböző módon történő megerősítésével foglalkozik, hogy képesek legyenek létrehozni egy másik valóságot. Már öt éve vagyok az iskola tanulója, szeptembertől elkezdhettem a saját praxisomat is. Catherine-nel jelenleg haladó álomnyitással foglalkozunk, ezt a módszert fogom a projekthez is használni. Az eljárás során megpróbáljuk valóban az álom lényegét elkapni, megkeresni, hogyan csoportosulnak az adott szituációban egy központi kérdés, egy szükségesség köré a képek. Ezzel párhuzamosan Bonnie Bucknerrel is dolgozom, aki Franciaországban hozott létre a saját iskolát. Nála a test a központi téma, ami kibővül az emberekhez, a tárgyakhoz, az álmokhoz fűződő viszonnyal.

Mik voltak számodra a budapesti műhelymunka tanulságai?
Nagy felfedezés volt, hogy minden, amit teszek információ. Minden cselekedet, amit teszek változást hoz, és szükséges teret hagyni számára, hogy létezzen. A városba is megcsináltuk a gyakorlatot Weronikával és Olával.

Ott is táncoltatok, mozogtatok közben?
A formabontó gondolat Mark Tompkinstól származik, miszerint nem mutathatod, hogy előadsz, ez is a feladatod. Én tudom, hogy előadok, de nem kezdek táncolni a villamoson. És a többiek is tudják, ahogy azt is, hogy egyikük a tanú. Nagyon érdekes, hogy mi mindent hoz ez elő, mi mindent enged meg.

A táncteremben is aludtatok, ha jól hallottam.
Két napig, de nem működött. Találtunk érdekes minőségeket, például, hogy mi a különbség a tényleges elengedés, és a cselekvés között. De normális körülmények között megvan a saját ritmusom, meditálok, itt nem tudtam, és nem éreztem a helyemen magam. Az új ötlet az, hogy éjszaka így is mindenkinek kamerára kell vennie valamit, amikor felébred, csak mindezt otthon.

Hogyan különbözteted meg a kutatási folyamatot a létrehozás folyamatától? Vagy számodra ezek lefedik egymást? És mi a közönséghez fűződő viszonyod?
Mindig is sokkal inkább a kutatási oldalon álltam, a koreográfiát egyfajta melléktermékként fogtam fel. De ez most változott, érdekel, hogyan tudom bevonni a nézőket, hogyan tudok valamit kommunikálni. És most, hogy ezzel a három pozícióval, szereppel dolgozunk, elég egyértelmű, hogy ott van a közönség. Be akarom építeni a láthatóság gondolatát a munkámba. Azt, hogy élményt hozunk létre az emberek számára.



Létrehozunk, de nem előállítunk…
Ily módon megint csak az álmokra utalok vissza, azok megfoghatatlanságára. Minden pillanatban létrehozunk, például ha beszélek is alkotok. De hogyan teszem ezt perspektíván kívül, vagy olyan perspektívával, ami megengedi a másiknak, hogy belépjen, velem legyen az adott szituációban? A lényeg, hogy tudatosítom-e, hogy folyamatosan teremtek.

A workshopon azt éreztem, hogy vannak ennek a módszernek, megközelítésnek a terápiához nagyon közeli oldalai is. Hogyan választod szét ezt a kettőt?
A terápia nem érdekel. Talán régebben, mert a pszichológia területéről jövök. Mindig teljesen átadom magam a szituációknak, olyan sérülékeny területre lépve, ahol mindent befogadok, és ez nem azt jelenti, hogy nincs felelősségérzetem. Szerintem a nézők kérdése a különbség, hogy nem csak magam számára foglalkozok az álmokkal, de annak képeiből koreográfiát, mozgásminőséget alkotok, ami látható a színpadon. Úgy gondolom, mindig összefüggésben vagyunk, a táncteremben sem válok absztrakt női testté. Sok oldalam van, vannak borzasztó és gyönyörű oldalaim, ami mind én vagyok, és az álmokkal meg lehet nyitni mindezeket az oldalakat. A jelenlét multiplicitásában hiszek, hogy inkoherens vagyok. Ha színpadra megyek, az nem rólam szól többé, hanem a munkáról magáról. Néha működik, néha nem. Néha nagyképű leszek, és félek, mint mindenki más. De az én kérdése – hogy én jó vagyok-e vagy bármi ilyesmi – nem fontos, csak az számít, hogy én most ezzel a folyamattal vagyok, most ezt a feladatot csinálom. Nekem ez a valahová való vezetés állandó váltásáról szól. Van ez a három mindig változó szerep, és a folyamatosan felbukkanó minőségek, kérdések, mint az álmokban. Hová megyek? Mi történik? Hogy formálom meg?

Mit gondolsz a formáról magáról? A tánc valamilyen módon mindig formális.
Szerintem szükség van formákra. Materiális világban élünk, ahol mindennek van formája, még ha az változik is. Egyensúlyozás kérdése a megformálás, a formába való túlzott beleszeretés, vagy éppen a formálni nem akarás között. Nekem kicsit mindig is problémáim voltak vele. Az érdekel, hogyan lehet a forma állandó tárgyalás alatt álló folyamat. A forma magában nem létezik, én formálok, és folyamatosan formálódom. A táncban ez összefügg az esztétika kérdésével, de engem a test érdekel Például ez a hétköznapi mozdulat is tánc. A kérdés, mikor figyelek fel rá, hogy már táncolok? Az időzítés nagyon fontos, főleg ebben a projektben, hiszen az álmokban furcsa, nem materiális helyszíneken vagyunk, ahol gyorsan lehet a helyszínek közt ugrálni, azok hol kisebbek, hol nagyobbak lesznek, és az időzítés is folyamatosan változik. Minden az érzékenységen, érzékelésen múlik, hogy tudod, mire megy ki a játék. Ehhez pedig mindig az adott pillanatban kell lenni.

Nyitott próbák: október 31., november 14., november 28. Trafó Stúdió (Budpest, Liliom u. 41.) 18.00

A részvétel ingyenes, de előzetes bejelentkezés ajánlott: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

FB-esemény: https://www.facebook.com/events/793822324074203/

Támogató: Nemzetközi Visegrádi Alap (VARP-PA), Lengyel Intézet Budapest
Együttműködő partnerek: L1 Egyesület, Műhely Alapítvány

Forrás: L1