Frenák Pál legfrissebb előadása az Instinct (vagyis ösztön) címet viseli. Azt hiszem e téma szinte már megjósolható volt, hiszen Frenák korábbi darabjaira is jellemzőnek mondható a fizikai funkciók hangsúlyozása, az ember mint biológiai lény bemutatása és a testiség. Persze most a kedves olvasó joggal vetheti fel, hogy természetes, hogy egy táncelőadásra jellemző a testiség, hiszen e kettő egyfelől elválaszthatatlan egész. Valóban. Mégis egészen a tizenhetedik századtól kezdve, a klasszikus balett alapjaitól napjainkig az emberiség törekszik a test valamiféle idealizált, fertőtlenített, tökéletesre plasztikázott bemutatására.

Frenák ezzel szemben újra felfedezi a test természetességét és az ebben rejlő művészetet. A táncosok nála hús-vér emberek, akik szeretkeznek, vagy éppen önkielégítenek, van szaguk, böfögnek, olykor szellentenek egy-egy szituáció kapcsán.

Frenák gondolkodása a valóság örökké kukacos logikája a tökéletesség fényesített almájával szemben.

Az Instict az ösztöni mivolt mint fő topik köré fonódik. Segít felfedni, láttatni, hogy a köznapi észlelés ún. konkrét tényei korántsem olyan konkrétak, mint hinnénk. Minden cselekedetünk mélyén, testünk anatómiájába ágyazva ott lapulnak az ösztönök. Ezek pedig nem mások, mint tagadhatatlan biológiai parancsok, az evési szükségletektől a fajfenntartáson át, amelyek mintegy előfeltételként determinálják létezésünket.

Az Instinct férfitáncosai egy, az egész fejükre rátapadó, fehér maszkot viseltek, így a táncosok ember helyett valamiféle lényszerű figurákká alakulnak át, s mindeközben úgy rángatóznak Helmuth Oehring zenéjére, mintha egy nagy, bőrhártya-zacskóba hajigált inak és csontok spontán, stuktúrálatlan egyvelege lennének. Különös. Frenák úgy mutatja meg az embert, hogy közben elidegeníti emberi mivoltától..

A bábszerűsítés, a lénnyé merevített ember motívuma többször is visszatér a koreográfiában. A Lisa Kostur által játszott nőalak is mint az egyetemes nőiség megtestesítője jelenik meg, egyén helyett csupán szimbólumként. A férfi számára egy erotikus bálvány-báb a nő (vagy fordítva?), végülis mindannyian bábok. De akkor kinek a kezében, mi a mozgató? A zene? Oehring zenéje ebben az esetben az ösztönnel egyenlő? Mindenesetre gyakori benne az ismétlés, a kompozíció önmagába fulladó, körkörös akárcsak a színpad. A szereplők reagálnak is erre a különös térbeli és hangzásbeli világra, amely körülveszi őket. Gyakran ismétlik sokáig ugyanazt a mozdulatot, hiszen nincs új, minden visszatér az egyéni életen belül is, de a továbbélés sorozatmechanikájában, a nagy körforgásban biztosan.

Már a színpadkép is elgondolkodtató.: A sötét háttérben egy kék félkör helyezkedik el félig merőlegesen a fekete talpzatra, akár egy darab felfelé csapó tenger az éjszakában, hatalmasan, akár egy megfagyott Cunami-hullám, vagy a mindenség csúszdája, amely (pláne ha hiszünk a lélekvándorlásban), minden irányban körbejárható. Csupán a nő visel még ilyen kéket, hiszen ő a víz, a termékenység, ő a véget nem érő folytonosság kulcsa.

Itt játszódnak hát a kisebb jelenetek, a végtelenben; sok apró, rövid koreográfiából, szituációból épül fel a darab.

Itt játszanak érzésektől duzzadó izmokkal e kipreparált alakok.

Várnagy Kristóf a darab utáni beszélgetésben a maszkban-táncolásról mint művészi feladat megoldásáról mesélt. Elmondása szerint sokkal kisebb szögben láttak s alig hallottak a jelmezben. Így azonban sokkal inkább tudtak belülre figyelni az egyéni és a csapatos munka során is. Kicsit átérezték a süket-némák helyzetét is. A közönség soraiban egyébként nagy számban ültek halláskárosultak. A mozdulatokból azonban "meghallottak" mindent. Frenák láthatóvá tette a zenét.

Az említett maszkban a táncosok teljesen egyformának tűntek. S itt van hát a kérdés, hogy letakart fejjel, csupán "e fölösleges" cicomától megszabadulva mégsem vagyunk annyira egyediek, individumok, mint gondolnánk? De mi általánosít? Az ösztön? A testünk az átlagos? Ezen keresztül már a következő, ám soha meg nem válaszolható kérdéshez is eljuthatunk, a test és a lélek kapcsolatát érintőhöz. Vajon e kettő elkülöníthető-e; s ha nem, mi módon, milyen csatlakozási pontokon kapcsolódik össze szétválaszthatatlanul?

Frenák a nagy kérdező. Válasz nincs. Nem lényeges. Nála nem a válaszban látjuk viszont a kérdést, mert maga a kérdés a válasz. Hiszen lehet, hogy nincs is megoldás a kérdésre, de ahogy ő fogalmaz rengeteg megoldás van és mindegyik ugyanannyira jó. A kérdés tehát a válasszal, a "van" a "ninccsel" válik egyenlővé. És kiderül, hogy végeredményben minden egy és ugyanaz. De kérdem én, ha a "nincs" van a "van" meg nincs, akkor lehet, hogy pont az nincs ami van?

Szerző: Viola Szandra
Fotó: Lékó Tamás

 

Előadások: 2008. február 27-28-29., 20..00 óra Trafó KMH

Koreográfus: Frenák Pál
Szereplők:
Baranyai Balázs, Grecsó Zoltán, Nelson Reguera, Lisa Kostur, Várnagy Kristóf
Zene: Helmut Oehring
Video: Christoph Brecht