Ajtók nyílnak a sötétben, rajtuk keresztül belátni valahová, ellátni valameddig. A színpadig biztosan, a lelket fürkészvén, a múltba révedvén azonban kissé erőltetni kell szemünket. Juhász Kata speciálisan ezoterikus, analitikus optikája azonban, közelebbre, látótávolságon belülre hozza, az empirikusan föl nem foghatót is.

Persze e "távolba nézés" kiindulópontja is az emberi, a köznapi kell legyen, e tanulságot többször is értésünkre hozza, művészileg dokumentálja a produkció. Az első percekben gyereksírást hallani, elmosódó társalgási zajokat, talán, ahhoz hasonlót, mint mikor a háttérben szól a televízió. A következő jelenetek, táncrészletek is arra emlékeztetnek, mint mikor az ember este, fáradtan és tulajdonképpen minden cél nélkül fél percenként váltogatja a csatornákat. A "televíziózás jellegre" az is rájátszik, hogy a háttérben egy vetítővásznat láthatunk, ahol korábban elkészített táncrészletek jelennek meg. A néző egyszerre már azt sem tudja, hova kapja a fejét, miközben az önmagukkal kánont táncoló művészek, ( a projektor segítségével), az énekesnő és a díszlet között járatja tekintetét. Észveszejtő ingerhabzsolásra kárhoztat minket a darab. Az egymást gyorsan váltó szituációkat, hol harsány, dinamikus, provokatív zene kíséri.( Domonkos Csilla énekhangja dobkísérettel), hol pedig lágyan omló Debussy átiratokra libegnek a táncosok, olyan gyengéden, mint a simogatás, hogy aztán a következő percben megint kockakővé dermedjenek. E jelenet-halmazok kezdetben forgácsnak, rögtönzésnek tűnhetnek, a látszólagos alakítatlanság azonban fokozatosan zsongító közeggé, áramlássá szerveződik.

A darab világa meglehetősen összetett, a nagyváros tömegének hangyaboly-rohanása után hűvös magányoknak és megrázó lelki intimitásoknak lehetünk tanúi. Domonkos Csilla hasító, mélyen spirituális hangja egybeesik a tánc fortisszimójával, ami egy születés ívét vázolja fel. Olyan azonban, mintha a szülő és gyermek egy és ugyanaz a személy lenne, ráadásul egy időben. Ezt a kissé skizoid, szenvedélyes alakot Sebestyén Tímea formázza meg a színpad ködszürke félhomályában. Összesen három női karaktert figyelhetünk meg, fehér lepelben a lányt ( Illés Zsuzsa), vörös ruhában az érettebb nőt,( Sebestyén Tímea) feketében pedig az asszonyt ( Juhász Kata) ismerhetjük fel. Ezen karakterek harmóniájában remekül működik a színek mágikus funkciójának felújítása. Bár a szereplők az életkori sajátosságoknál sokkal többet hordoznak jellemükben. Kiderül, hogy az asszony például kíváncsi gyerek módjára szereti túllépni, feszegetni a határokat. Ezt alátámasztandó a produkció egyik jelenete egy hangjáték nevetésből, melynek során fokozatosan jutunk el az alig hallható, a fák szélringatta suhogásához hasonló szuszogástól, a gyermeki kuncogáson át , a csönd lombajit erőszakosan tördelő agresszív röhögéshez, hedonista kacajhoz..

A három női alakon kívül két férfi archetípus is definiálódik, ők szintén egymás ellenpólusai, úgy mint az érzelmes, érzékeny feminim alkat (Dobi András) és az egomán , materialitást előtérbe helyező ösztönlény( Grecsó Zoltán). A darab végére e két eltérő lelki alkat azonban mégis megtalálja a helyes ajtót a kompromisszumra, az elfogadásra. A férfi duett az egyik legintenzívebb, legizgalmasabb része a darabnak, amely telve van eudaimonista szexualitással, a lappangó konfliktusok dinamikus felszínre törésével és groteszk fricskájával és a kiegyezés nyugalmának kellemesen harmonikus és esztétikus etűdjeivel.

A mű tehát tipikus életszituációk sorából építkezik. A barátság, viszonzott és viszonzatlan szerelem, összeférhetetlenség és kibékülés, heroizmus és komikum, szatíra és aszkétizmus mind a rendezetlenség eleven gömbjének atomjai, a káosz totalitásának részecskéi. A kontinuitást mégsem csupán ezek a prizmaként csillogó villanások adják, sokkal inkább az atmoszféra és egyfajta globális léthangulat teremti meg az egységet és eligazít minket külső és belső világ labirintusában. A trükk azonban abban rejlik, hogy egyszerre látjuk a külső és a lelki történéseket is, ugyanis a táncosok hol konkrét személyek, hol pedig már önmagukból kiszakadva csupán egy tulajdonság vagy érzelem leképződései. Szinte észrevétlenül, érzékszervekkel csak nehezen észlelhető horizontokon lépünk, táncolunk át.

A szintváltásokat, keveréseket és a felidézett hangulati minőségeket Juhász Kata egyfajta energia-szerződésbe foglalja. A tökéletes kompozíció közben eisteini relativizálásnak lehetünk részesei, hogy aztán egy új lelki zónába érve új axiómákat állapítsunk meg, így egyszerre több dimenzióból vizsgálva az embert.

Párhuzamosan jelenik meg az individuális-immanens és a kollektív személyiségfejlődés. Még ennél is dúsabb rétegzettségről kell azonban beszélnünk, a No Entryről "több bőrt lehet lehúzni!": a hámréteg a látvány, a mozgás, az ember, mint homo sapiens sapiens metaforája. A freudi lélektipográfia tekintetében a tudatos rész papírvékony sávjának felel meg. Az irha-réteg az idegvégződések helye, a ritmus, az ösztöni, a sátáni és a tudattalan helyezkedik itt el. A bőralja viszont már az isteni, az érzelmek színes pigmentjeinek lakhelye, a zene dallamrésze és a tudatelőttes tere. Időnként a felszínre ürül ennek a számunkra ismeretlen sávnak egy-egy megnyilvánulása, ilyenkor a szereplők különös-himbáló mozgást végeznek, mintha hipnózisba akarnák ringatni magukat, ezáltal felidézve a múlt történéseit.

A zene is rítusra emlékeztet, vérként tör fel a test legmélyebb részeiből, a ritmus pedig maga a sebben periodikusan lüktető fájdalom. Juhász Kata azonban ebben az esetben azt kel mondanunk, hogy sajnos elállítja a vérzést, vattával elitatgatja a lendületet. Az előadás ugyanis hiába mozdulatgazdag, mégis táncszegény helyenként, a mély lelki tartalmak mellett mintha túlságosan másodlagos helyet foglalna el a külső esztétikai élmény.

A végkicsengés mindenesetre pozitív, a felnőtt-lét fonákságai, a tetteinkért való kényszerű felelősségvállalás és lelkiismeret-furdalás keselyűit derűs részek űzik el. A mozgás a szeretni valót a gyermekit, az aranyosat ragadja meg és idézi föl az emberi természetből, rendkívül nagy energiát sugározva a nézőre ezzel. E vitalitás lobogásának szikrája pedig maga a fellobbanó életmámor, az életöröm és létigenlés. Vallomásos , borzongató hangulati közegbe emel minket a létezés iránt érzett áhítat. Úgy tűnik mégis az a szép, ami tipikusan emberi, sőt gyermekiesen őszinte is egyben. Elégedettség, megérkezés, öröm sugárzik. Kellemesen meglebegtetnek minket az utolsó képek.

 

Szerző: Viola Szandra

Fotó: Schiller Kata