2013. november 8-9. 20.00 óra MU Színház
„A társművészetek érdekelnek. Nagyon végesnek érzem a mozgáslehetőségeket, és olyan alkotóelemeket keresek, amiben még el tudok mélyülni.” – Gaál Mariann munkáiban a tánccal egyenértékű alkotóelemmé válik a zene, a fotó, az építészet, vagy éppen a táncfilm.
Első filmjét 1998-ban készítette, azóta rendszeresen foglalkoztatja a vizuális és a színpadi művészetek közti kapcsolat.
A művészeti kollektíva, mely építészből, fotósból, filmesből, táncosból, koreográfusból és dramaturgból áll, olyan megnyilatkozási formát mutat, mely új perspektívát nyit vizuális művészet és a tánc színpadi műfaja között. A Sebestény Ferenc tervezte elemekkel határolt térben Gaál Mariann táncfilmje, Kecskeméti Dávid fotói és a MU Terminál táncosai - Gergye Krisztián dramaturgiai koncepciója alapján – interaktív sorsközösséget vállalnak egymással.
Az előadásban a BME Rajzi és Formaismereti Tanszék hallgatói segédkeznek.
Táncosok: Asztalos Dóra, Barabás Anita, Hoffmann Adrienn
Koreográfus: Fejes Ádám
Zene: Igor Sztravinszkij: Tavaszi Áldozat
Díszlet: Sebestény Ferenc
Fotó: Kecskeméti Dávid
Dramaturg: Gergye Krisztián
Rendező: Gaál Mariann
Fotó: KNI
„Összerendező nő” vagyok
Gaál Mariannal Vritti c. bemutatója kapcsán Varga Nóra beszélgetett.
MU: A MU Színházban november 8-án lesz az általad rendezett Vritti bemutatója, mesélnél az előadásról? Úgy tudom, hogy ez egy jóga szakkifejezés, ez hogyan jelenik meg a darabban?
GM: A szó eredetileg perdületet jelent, az előadásban átvitt értelemben használjuk. A fotográfus Kecskeméti Dáviddal, az építész Sebestyén Ferenccel, Gergye Krisztiánnal, Fejes Ádámék mozgásanyagával és az én filmemmel összeállítunk egy installációt, egy képi világra épülő darabot. A perdület úgy kapcsolódik ehhez, mint a látvány az illúzióhoz. Több, mint egy évet dolgoztam Kecskeméti Dáviddal egy projekten, ahol a köztes utakat kerestük a film és a fotográfia között, az előadásban ez is megnyilvánul valamilyen módon. Ezeket a köztes utakat és illúziókat szőjük fel a már meglévő Inside nevű filmemre és a már létező Inside című Fejes Ádám koreográfiára. Ezek az alkotások egy teljesen más, új dramaturgiát kapnak. Sok dolog kapcsolódik össze az előadásban, egyrészt a különböző képzőművészeti ágak szakmai tapasztalata – ez jórészt az én szakmai tapasztalatom is – másrészt ezek a különböző, táncon belüli kifejezési formák. Tehát látni fogunk egy kivetülést, ami mint minden, látszat és nem valóság, ennek a látszatnak a kifejezése a Vritti.
MU: Hogy kezdted el vegyíteni ezeket a művészeti ágakat?
GM: Ezt már régóta csinálom. Úgy kezdődött, hogy a táncot a maga formájában egyszerűen limitáltnak éreztem, és azt gondoltam, hogy vannak emberek, akik nagyon tehetségesen tökélyre fejlesztik ezt a műfajt, de engem nem ez mozgat, sokkal inkább az új utak keresése. Ez mindig is érdekelt. Eleinte zenészekkel dolgoztam együtt, főleg Párniczky Andrással, vele kerestünk különböző utakat arra, hogy a zenei improvizációt hogyan lehet összerakni a táncos improvizációval, de ennek már több mint 10 éve. Már a holland akadémián (Rotterdami Táncakadémia – a szerk.) foglalkoztam a filmmel, már ott is csináltam kísérleti táncfilmeket, de finanszírozási nehézségek adódtak. Itthon finanszírozási háttér híjján öt, vagy hat évig egyáltalán nem filmeztem. Évek alatt az alkotások során egyértelművé vált, hogy ez kell nekem: a vizualitás az, amin keresztül sokkal inkább meg tudom fogni azt, amit én igazából keresek. Általában annak, hogy kivel, min dolgozom, van valamilyen emberi vonatkozása is: nemcsak valamilyen projekt miatt összeállunk, mindig van egy mélyebb kapcsolat, ami szakmailag is ki tud fejeződni. Én nagyon hiszek abban, hogy egy tartós, mélyebb munka úgy jön létre, ha megnyilvánul egy egészen emberi szál is a dologban. Az emberek mozgatnak. Négy éves korom óta foglalkozom tánccal és úgy alakult, hogy ezt egyfajta zárásnak élem meg, minden összeadódik, ami az elmúlt évek hozadéka.
MU: Szerinted miben lesz különleges, hogy nem egy szimpla táncelőadást lát, hanem egy összművészeti projektet?
GM: A koreografálás vizuális művészet. Dobozszínháznál van egy passzív befogadói létezés. Mi úgy tervezzük, hogy ez egy átmenet lesz az installáció, a kiállítás és az előadás között. Valamilyen módon inkább bevonjuk a nézőket egy képzőművészeti séta jelleggel. Meglátjuk még, hogy ez hogyan alakul majd Sebestyén Ferenc térelemeivel. Mivel földdel dolgozunk, akadnak technikai nehézségek. Mindig is szerettem, ha a néző egy kicsit máshogy áll a darabhoz, mint egy átlag néző. A néző aktív, jelen van, így együtt hozzuk létre az alkotást. Most is valami ilyesmit szeretnék, de nem feltétlenül interaktívan, valami másfajta aktivitást szeretnék elérni.
MU: Van célközönséged? Vagy olyan közönségréteg, akiket ez az alkotás szerinted egyértelműen bevonz?
GM: Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azok az emberek, akik vizualitással foglalkoznak, máshogy reagálnak a munkáimra.
MU: Milyen munkamódszerrel dolgozol?
GM: A csend az, amivel én nagyon szeretek dolgozni, szerencsére Krisztián is, és ott van persze Sztravinszkij, ami a filmem felhasznált zenéje és amivel Krisztián is dolgozott már. Tehát van egy nagyon komoly mű, amihez viszonyulunk valahogy, és a csend motívum, amit megengedünk, hogy legyen.
MU: A munkáidhoz mennyire és hogyan járult hozzá, hogy Rotterdamban tanultál?
GM: Nagyon. Engem a PARTS-ba vettek fel, de ennek már húsz éve. Ekkor indult a PARTS, azért nem mentem oda, mert akkor még nem volt akkreditálva ez az iskola. Ekkor már Bécsben éltem és más volt a szemléletem, úgy döntöttem, hogy mégiscsak Hollandiába megyek, Rotterdamba, mert úgy gondoltam, hogy az jó iskola és hogy szuper papír, azzal tudok mit kezdeni, mert utána haza akartam jönni. Jól pórul jártam, mert rettentően átformálták a gondolkodásomat. Iszonyú küzdelmek árán, de sikerült nekik: egy borzalmasan érzelmes emberből roppant racionális emberré váltam, amit nagyon lassan kezdek integrálni magamba, úgyhogy nagyon hasznos volt. Tényleg sokat tanultam abból, ahogyan ők ott léteznek, és a táncról való gondolkodásukból. Eltartott egy darabig, és még mindig tart, amíg ezt be tudom emelni ebbe a kultúrába, és a saját személyiségemet össze tudom párosítani vele. A tudást, amit ott kaptam, nagyon nagyra értékelem.
MU: Volt olyan híresebb táncművész, aki inspirált?
GM: Vannak rendkívül tehetséges alkotók. A doktorimat a minimalistákból írom, most már 4–5 éve kutatom, és úgy tűnik, hogy lassan befejezem ezt a témát. A minimalizmus nagyon izgalmas számomra. Ha valakit meg kell jelölni, akkor az Anne Teresa de Keersmaeker.
MU: A doktoridat Grunwalsky Ferencnél írod, a tánc és a filmek kapcsolatáról, szerinted ez ma Magyarországon mennyire kuriózum?
GM: A filmeseket nem nagyon érdekli, a táncosok pedig önjelölt operatőrként - ahogyan én is tettem - ,elkezdenek kísérletezni. Amióta szakemberekkel dolgozom, azóta tudom, hogy nem árt, ha hozzáértők végzik ezt a feladatot. Volt egy időszak, amikor a táncfilmek kaptak támogatást, de most semmit nem kapnak.
MU: Hogyan definiálnád a foglalkozásodat?
GM: Koreográfusnak semmiképp sem mondanám magam, ez a fajta szerkesztés már nem érdekel. Rendezőnek sokkal inkább vallanám magam, talán inkább összerendezőnek, ez működik. Például filmeket nagyon szeretek rendezni. Akkor szeretnék leginkább, ha lenne esélyem normális keretek közt csinálni. Nagyon szeretek együtt dolgozni emberekkel, ezért is mondom, hogy inkább valami összerendező nő vagyok; energiákat, ötleteket, gondolatokat egyesítek.
MU: Mik a terveid a jövőre nézve?
GM: Most nem pályáztam semmire. Csató Kata bábrendezővel van egy tervünk, hogy amennyiben sikerül pénzt szerezni a projektre, csinálunk egy bábtáncfilmet.