Két dolgot szeretnék leszögezni: fontos volt, és még sok hasonló kellene. A Smithsonian Folklife Festival Amerika legnagyobb szabadtéri folklórrendezvénye, 1967 óta minden évben megrendezik Washington szívében, a National Mallon. Idén először Magyarország volt a díszvendége 2013. június 26. és július 7. között. A hazai koordinációt a Balassi Intézet végezte, a program társkurátora Fülemile Ágnes néprajzkutató, a New York-i magyar intézet vezetője volt a Smithsonian Intézet megbízottja, James Deutsch mellett, aki egyébként bonyhádi zsidó nagyszülők leszármazottja. A fesztivál kétszer öt napon keresztül, szerdától vasárnapig, reggeltől estig tart, három párhuzamos programmal: idén a magyar program mellett a veszélyeztetett nyelvek és az afroamerikai divat került terítékre.
Bár a hazai híradások a közmédiában tavaly nagy sikerrel futott vetélkedőn jól szerepelt ifjú tehetségek, a „pávások” washingtoni sikereitől voltak hangosak, ha valaki megnézte a programot (folklife.hu), vagy meglátogatta a fesztivált, ez a kiemelkedő teljesítmény nem szúrt neki szemet. Hisz egyikük sem teljesített többet, mint például a délelőtt 11 órától este fél 6-ig megállás nélkül mesterségbemutatót tartó kézművesek, a főzés-, a divatbemutató, a kézműveskedés és a tánc(oktatás) között ingázó kalocsai vagy kalotaszegi asszonyok, az egésznapos gyereksereg támadását mosolyogva álló szakértőink, az egyik helyszínről a másikra este fél 10-ig szinte megállás nélkül siető többi zenész vagy táncos. De az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az MTVA kiküldöttjeként valóban ott voltak öten egy hétig, míg a két szóló kategória győztese mindvégig, ráadásul Csizmadia Anna a Zeneakadémia Népzene Tanszékének jóvoltából, Berecz István pedig a táncos csapat tagjaként. Rajtuk kívül még közel 150-en képviselték a magyar népművészetet Magyarországról, Vajdaságból, Erdélyből és Észak-Amerikából. Egy-egy zenekar akár napi 5-6 koncertet, táncelőadást is végigmuzsikált (a fesztivál ideje alatt négy alkalommal magyar fellépő adott önálló koncertet a Kennedy Centerben, amelyet a világhálón online is követni lehetett), a táncosok 8-9 programban is részt vettek a tánctanítástól a divatbemutatón át az egyórás gálaműsorig.
Az előzetes szervezés problémás hónapjai után a helyszínen is kijutott bőven a kellemetlen meglepetésekből és váratlan nehézségekből. Említhetjük a Market Place, a fesztivál elárusító helyeként működő sátor mindennapi botrányos helyzeteit (miért nincsenek kint az áruk, miért más áron adják, mint az előre meghatározott, hogyan kerülnek az igényes népzenei CD-k mellé a lakodalmas magnókazetták stb.), a fesztivál negyedik napján hosszas könyörgések után kihelyezett (a háttéranyagok és a néprajzi filmek vetítésére szolgáló) kivetítő vagy az időben meg nem érkezett kézműves alapanyagokat említeni.
Különös nehézségekkel terhelte a szervezést, hogy sok minden csak az utolsó (vagy azutáni) pillanatban derült ki, hogy olykor a szakmai döntésekben nem a szakmailag legilletékesebbek mondták ki a végső szót, hogy a sok bába között csaknem elveszett a dédelgetett gyermek.
De a végén igazi népmesei kicsengésűvé vált a fesztivál, hisz a nagy szakmai szervezetek első pillanattól minden tudásukkal az ügy mellé álltak, a kint lévő összes résztvevő zokszó nélkül teljesítette – általában túl is – a kötelességét, és a kifelé áradó jókedv és energia jó gúnyaként elfedte a kisebb-nagyobb – hozzáértőbb lebonyolítás mellett sokszor elkerülhető – hibákat.
Mindazok, akiknek volt szerencséjük személyesen átélni a fesztivált – az amerikai magyarok éppúgy, mint a fesztivál törzsközönségének számító évről-évre visszajáró helyiek, vagy a július 4-re a fővárosba özönlő amerikaiak és a turistaként véletlenül idetévedő külföldiek, akikből ezen a környéken, a Washington Monument és a Capitolium között, az ingyenesen látogatható kiváló múzeumok közvetlen közelében jó pár volt – a magyar népi kultúra krémjéből kaptak ízelítőt. Rendszerint telt ház előtt zajlottak a programok, az esti gálákon 6-700 ember is őrjöngve tapsolt a főszínpadnál. (Nem hivatalos források szerint az összes látogató a fesztivál ideje alatt meghaladta a másfél milliót.) Ezt a sikert nemcsak a hazai szakértők által gondosan válogatott résztvevői csapatnak, az igényes kivitelezésnek, hanem a negyvenéves magyar táncházmozgalomnak, valamint a néprajzi, népzenei és néptánckutatás eredményeinek is köszönhetjük. És ezt jó lenne evidenciaként kezelni a felsőbb döntéshozó körökben is. Nem minden nemzet dicsekedhet ugyanis ilyen páratlan és magas szinten feldolgozott, a jelen kultúrájában is élő kinccsel.
Mielőtt rátérnék a programokra és a szereplőkre, még egy fontos szempontot emelnék ki. Nem tudom, hány olyan ország van a világon, amely saját hazája többségi lakosai mellett a vele együtt élő kisebbségek, nemzetiségek kultúrájának bemutatását is célul tűzi ki egy hasonló ország- vagy nemzetimázs rendezvényen. Nekünk, akik nap mint nap ebben élünk, ez evidencia, nem ideológiai kérdés, ahogy természetes a Vajdaságban született énekesnek, a gyimesi vagy mérai táncosnak magyarul beszélni, magyarként élni, ugyanúgy természetes egy szászcsávási roma zenésznek három nyelven beszélni, egyaránt muzsikálni román, cigány és magyar zenét, ezekre a zenékre pedig a budapesti táncosnak egyforma természetességgel és hittel táncolni. Épp ilyen evidens nálunk egy tanult zenésznek cigány vagy zsidó zenéket is játszania. Mindennek semmi túlfűtött hazafiaskodó felhangja nincs, hiszen akik kint képviseltük néphagyományunkat, mindannyian tudjuk, hogy ennek a sokszínű, gyönyörű kultúrának a bemutatása épp annyira nem lehet teljes a határon túli magyarok által megőrzött, sokszor népi kultúránk legarchaikusabb rétegei nélkül, mint anélkül a sokféle hatás nélkül, amely a Kárpát-medencei olvasztótégelyben megfordulókat egyformán érte az évszázadok során.
Álljon itt a felsorolás azokról, akik szívvel-lélekkel képviselték hazánkat a washingtoni párás-esős forróságban:
a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által delegált kézműves csapat,
a Martin György Néptáncszövetség által válogatott táncos csapat a Szentendre, a Gödöllő, a Válaszút Táncegyüttesekből és a Fitos Dezső Társulatból,
a Hagyományok Háza által kiválasztott zenészek (Szalonna és Bandája, Heveder Zenekar, Juhász család, Navratil Andrea, Dezső Erzsébet énekes Magyarszovátról, Jámbor István Dumnezeu Szászcsáváról, Martin Kodoba Florin Magyarpalatkáról, Varga István Kiscsipás Bánffyhunyadról, Pap István Gázsa, valamint Bob Cohen),
a határon túli magyar közösségeket képviselték a gyimesi táncosok és zenészek, a kalotaszegi táncosok, a bácskaiak és a székiek, a magyarországiakat a sárköziek, valamint az UNESCO szellemi kulturális örökség nemzeti listáján szereplő közösségek közül a karcagi pásztorcsalád és a kalocsai asszonyok,
ott voltak az építészeti elemeket felépítő lövétei ácsok és a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum ácsai,
az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi és Néprajztudományi Intézeteinek kutatói,
a Zeneakadémia Népzene tanszékének hallgatói,
az MTVA által delegált Fölszállott a páva vetélkedő versenyzői,
Észak-Amerikában élő népzenészek és néptáncoktatók.
Megfordult a fesztiválon többek között a Tükrös Együttes, a Parno Graszt, észak-amerikai magyar táncegyüttesek, Bíró Eszter és zenekara, Dresch Mihály és Lukács Miklós – különleges koncertekkel, előadásokkal egészítve ki az amúgy sem szegényes fesztiválprogramot.
Szemezgessünk a folyamatosan futó mesterség-, kézműves-, főzésbemutatók és gyerekprogramok mellett azokból a programelemekből is példaként, amelyek párhuzamosan zajlottak a fesztivál helyszínein – a koncerteknek és táncelőadásoknak heyet adó Danubia Stage elnevezésű főszínpadon, a beszélgetős programok színhelyeként szolgáló Heritage House, azaz Hagyományok Háza színpadán, a tánc- és énekoktatástól hangos tánccsűrben: volt kalotaszegi és kalocsai divatbemutató, ahol az eredeti viseletek és táncok bemutatás után két fiatal tehetséges divattervező (Molnár-Madarász Melinda és Hrivnák Tünde) egy-egy régió által ihletett kollekcióját vonultattuk fel, különféle tánc- és zenerétegeink és tánctípusaink önálló műsorban és beszélgetős műsorokban is megismerhetővé váltak, sor került egy-egy kézműves mesterség vagy hangszer bemutatására, volt tematikus koncert az erdélyi dallamok vagy a népdalkincsünk köré csoportosítva, tánc és zene bemutatása a Duna-mentén végighaladva, a moldvai és a gyimesi csángó táncok és zenék által a legarchaikusabb réteg megismertetése előadás és tánctanítás formájában is vagy egy-egy régió különféle népeinek zenéjének és táncának bemutatása, mint pl. Szatmár megyéjé vagy Küküllő mentéé.
Ezt a két felsorolást elolvasva is meg lehetnek győződve az itthonmaradottak, hogy minden nehézség ellenére jó volt ebben a két hétben az amerikai fővárosban lenni. Még jobb pedig magyarnak lenni ugyanitt. A 11 órakor lassan ismerősként köszöntő amerikai közönség, egy-egy virtuózabb zene vagy táncbetét után felcsendülő taps és ováció, az őszinte dicsérő szavak és csillogó tekintetek, a magyar konyha előtt kígyózó sorok, a többi évtől eltérően az este 9-kor is zenétől hangos fesztiválterület, a gyönyörű épületekről (Siklósi József építész tervei), kézműves portékáinkról, pompás viseletekről, fergeteges táncokról és zenékről készült, a világ számos pontjára eljutó kép- és videofelvételek nemcsak a lelkünknek tettek jót, hanem talán hosszú távon is pozitív hírét viszik hazánknak és a magyar kultúrának – talán a turizmus, sőt a gazdasági kapcsolatok fellendülését is szolgálják.
Aki belekóstolt, hiszem, hogy ma idevágyik.
A beszámolót és a fotókat készítette: Hont Angéla / Hagyományok Háza
További képek a fesztiválról>>