A maszkulinitás problematikája úgy tűnik, egyre égetőbb sebe a jelennek. Sokasodnak a könyvek, tanulmányok és kutatások, melyek a férfiidentitás elveszett jelentését keresik. Ezek többnyire megegyeznek abban, hogy megfigyelhető a férfi mint társadalmi nem elnőiesedése, melyet részben a feminin szerepek megváltozásával, részben az egyenjogúságot hirdető queer-elméletek expanziójával magyaráznak. Ugyancsak elterjedt a nézet, mely szerint a jelen szociális és gazdasági-politikai kontextus a férfiakból úgynevezett „Mr. Xerox”-okat, vagyis hamis másolatokat, szimulákrumokat, tucat-embereket gyárt.
A téma fontosságát mutatja, hogy egyre több művész is foglalkozik a kérdéssel. Táncművészeti vonatkozásban elég Lloyd Newson fizikai színházára gondolnunk. 1986-ban alapított DV8 társulatával a tipikus és kevésbé tipikus férfiszerepeket vizsgálja: a kocsma világát, a gay-kultúrát, az agresszió, a szadizmus uralmát, a xeroxálódott társadalmat. Az 1996-os, Bound of Please pedig a férfiszépség relativitására koncentrál. A hazai palettán Frenák Pál koreografált a maszkulinitás tematikájára, Fiúk című, 2004-es legendás előadásában. A tánc azóta filmen is megjelent, két éve pedig felújított változatát láthattuk a színpadokon.
Palle Granhøj és a Granhøj Dans sem először foglalkozik a férfiasság tárgykörével. A Men&Mahler az 1990-es években indított férfi-kutatás visszatéréseként definiálható, mint olyan végpont, mely paradox módon nem lezárja, hanem szélesre nyitja a vizsgálat spektrumát. Az előadás közvetlen előzményének a 2men2mahler tekinthető, ezt sokszorozta (négyszerezte) most Granhøj, arra keresve a választ, milyen erővonalak mentén fogalmazható meg a férfilét. Kiindulásként ezúttal is Gustav Mahler depresszív zenéje szolgál, mely időnként kiegészíti és aláhúzza, máskor zárójelezi a koreográfiát, esetenként a tánctól teljesen függetlenítve, már-már gyanúsan idegennek hat: véletlennek. Hasonló szerepeket tölt be a Per Victor tervezte szcenográfia, mely ez esetben is minimálisnak mondható: csupán néhány raklap és gumikötél alakítja a teret. Mahler mentén mindkét előadás a férfi nyers testi jelenlétére alapozva annak érzékenységét és sérülékenységét prezentálja, vaskos humorral megkérdőjelezi, sőt, ki is gúnyolja azt. Önmaga farkába harap az a kígyó, mely az ősi és kortárs nemi szerepek paradox viszonyát zsenírozza – nem véletlen, hogy a Men&Mahler zárójelenetében is az alma ősi szimbóluma kerül elő, melyet Granhøj az impotenciára, meddőségre utaló képsorral köt össze. Hiábavaló, végtelenített játszmába kezd, aki az emberi lényeget kergeti.
Az előadás a „karmester”, Dorte Petersen monológjával indul, aki – mint kíváncsi, örök nő – a férfi misztikumának megfejtésére vállalkozik. Kommentárja végigkíséri a koreográfiát, mint olyan eszköz, mely a zsigeri mozgássorok ellenpontjaként az egyensúly megtartásáért felelős. Humoros értelmezései és ismertetői nem engedik, hogy a férfi csontig vetkőzzön. Petersen gondoskodik arról, hogy a koreográfia felszínen maradjon. A rendező elmondása szerint ő a hús-vér facebook, a kloákakultúra rezonőre, aki „éles” meglátásaival mindent a sekélyesség irányába terel(ne). Így kerül elő a maszturbáció, impotencia, és a pénisz méretének kardinális kérdése is (egy afrikai 18,5 centiméteres, egy európai 16 centiméteres, míg egy ázsiai férfi átlagosan 12 centiméteres vesszőparipával bír). Félreolvasásai különös-rejtélyes módon mégis előreviszik az előadást, annak kétségkívül ő a motorja. Figurája ugyanakkor felveti a kérdést, ha nő a kétkedés és tudásvágy luciferi nagyítója, az vajon mit sejtet a mai nemi szerepekről?
Petersen nyolc különböző országból, más-más kulturális kontextusból érkezett táncos (Bill Eldride, Fülöp László, Darabont Leon Áron, Tomasz Ciesielski, Mikolaj Karczewski, Tomás Danielis, Auréliusz Rysz, Petras Lisanskas) expresszív önvallomását veszi górcső alá, hogy a férfiról megtudjon valamit. A nyolc táncos egyenként nyolc perspektívát jelöl, és ennek megfelelően nyolc eltérő stílusú monotáncot mutat be. Az előadók nyolc intenzív héten át dolgoztak együtt a hatalmas tömegű nyersanyagon, hogy végül megszülessen a koreográfia. Mint az a bemutatót követő beszélgetésen kiderült, közös alkotómunkával, az irányított szabad improvizáció módszerével formázták a mozgássorokat. A rendező híres-hírhedt egyéni eljárásával, az obstrukciós technikával e kombinációkból az előadók személyiségének lényegét tükröző szólótáncokat kreált. Az obstrukciós technika a táncost szabad mozgásának ismételt akadályozásával arra kényszeríti, hogy nagyobb fizikai megerőltetés árán, intenzívebben akarja ugyanazt a mozgássort megtenni. A kifejezés így sokkal expresszívebb, tömörebb és sűrűbb lesz, többet árul el az emberről. Granhøj ezt követően a filmek kockáit összeillesztő vágó módszerével, a mozaikokból alakította ki a Men&Mahler portré-kollázsát, a végső anyagot. Van, hogy a nyers erő, az állati férfiasság, a küzdelem, kudarc, szépség, harmónia vagy éppen a diszharmónia dominál e fragmentumokban, attól függően, éppen ki az, aki a szólót táncolja. Az előadás így személyiség-foszlányokból építkezve áll össze egésszé, és már-már munkabemutató jelleggel bír. Ez fel is veti a kérdést, vajon nem hathatott volna közvetlenebbül az előadás, ha nincs a néző-előadó közötti átszelhetetlen, messzi távolság?
A nyolc szólótánc különlegessége, hogy eklektikussága ellenére is egyetlen pontba mutat: egy konstituált, passzív szubjektum irányába, mely mintegy az előadásban fogan. Ő volna A férfi, a táncosok pedig egyenként az ő nyolc, sokszorosított arca: George, George, George, George, George, George, George és George. Egyenként egyéniségek, akik az uniformizáltság rabságában mégis ugyanazok. És hogy mit tudtunk meg végül a maszkulin misztikumról? Azt, hogy van – de továbbra is talány.
Szerző: Komjáthy Zsuzsanna
Fotó: Lékó Tamás