Janács Evelyn balettmester kapta idén a Gela Lajos emlékplakettet, amelyet 2009-es alapítása óta harmadik alkalommal adtak át hétfőn a Magyar Állami Operaházban.
2010-ben adták át először az Operaházban a Gela Lajos-emlékplakettet, amellyel az Erkel Színház 2009-ben elhunyt egykori főügyelője előtt tisztelegnek. A díjat évente ítélik oda egy, az Operaház művészeti ügykezelése területén dolgozó munkatársnak: a díjazott, akinek személyéről négytagú zsűri dönt, a játékmesterek, balettmesterek, rendező- vagy balettasszisztensek, ügyelők és súgók közül kerülhet ki. A Gela-plakett első díjazottja Döme István főügyelő volt.
Janács Evelyn életrajza
1969-ben végeztem az Állami Balett Intézetben. A szakmai alázatot, kitartást, a technika minden csínját-bínját kiváló mesterektől tanulhattam. A diploma megszerzése után az Operaház szerződtetett, ahol két évig táncoltam, majd évfolyam vezető balettmesterem (Bartos Irén) ajánlásával Belgiumba, a Flamand Nemzeti Baletthez szerződtem, ahol három évet töltöttem el. Az együttes repertoárja nagyon gazdag volt, így a modern balettektől a klasszikusig mindent táncolhattam (Hans von Mannentől Balanchine-ig). Legemlékezetesebb számomra Balanchine Apollója volt, ahol az egyik múzsára választott ki Patricia Neary, a darab betanító balettmestere Paolo Bortoluzzi partnereként. Rengeteg külföldi fellépésünk volt, így huszonévesként belecsöppentem a nagyvilágba és a fellépések mellett rengeteget tanulhattam.
A harmadik év végén Lőrincz György, az Operaház akkori balett igazgatója visszahívott az Operához. Akkoriban hatalmas megtiszteltetés volt Operaházi tagnak lenni, így gondolkodás nélkül visszajöttem, és elkezdődött a mostani életem, rengeteg szereppel tarkítva, táncoltam spiccen, mezítláb, karaktercipőben, sőt, még macskaként is a Madách színházban több, mint hatszáz előadást premier szereposztásban. Hálás vagyok a sorsnak, az Operaház balett együttese fénykorát élte, és én szinte minden darabban részt vettem. Minden feladatomat szerettem, azt táncoltam, amire felkértek. Táncoltam egy lányt, két lányt, négy lányt, és sok karszerepet. Negyven évig. Mert a sors különös fintoraként még mindig színpadon lehetek dadaként Seregi László Rómeójában, és betegre izgulhattam magam a Főiskola két kiválóságáért, akik a főszerepeket táncolták az elmúlt időszakban. Furcsa, mert nem rég még a Pas de Trois-t tanítottam nekik a Diótörőben.
Mert az életem jelentős fordulatot vett huszonöt év után. Szakály György, az Operaház akkori balett igazgatója, megkérdezett, tanítanám e az operai repertoárt a Főiskola növendékeinek. Nagy megtiszteltetés volt, természetesen igent mondtam. Mondhattam igent, mert már kipróbáltam magam gyerekek tanításában, ugyanis tíz évig foglalkoztam a ritmikus sportgimnasztikában a mindenkori junior válogatottal. Örök hálám Szakály Györgynek, mert úgy érzem, megtaláltam a helyem az aktív táncos élet után, és talán hasznos tudok lenni ebben a pozícióban, és átadhatok mindent, amit szeretett mestereimtől tanultam.