Számos olyan történet, mítosz van, amelyeknek a mondandója napjainkban is aktuális. Ezek közé tartozik a bábeli történet, amely többek között az emberi nagyravágyásról, az egymástól való elszakadásáról, a meg nem értésről szól. Ezt a témát dolgozza fel legújabb darabjában, a Bábelben Goda Gábor is.
Szeptember 30-án az Artus – Goda Gábor Társulatának premierjével indul az idei bemutatók sora a Nemzeti Táncszínházban. A társulat Bábel című előadása azt a kérdéskört veti fel, hogy a mai világban milyen jelentősége van a jól ismert bibliai történetnek.
– Az előadás iskolásoktól kezdve a nyugdíjasokig, mindenkihez szól. A produkció többek azt vizsgálja, hogy lehet-e, szabad-e csak egyféleképpen nézni valamit? A Bábel történetet is több szempont alapján lehet értelmezni. Más nemzetiség, más személyes világnézet, mást hív elő ugyanabból a mítoszból. És mindegyik igaz – mondta a darab kapcsán Goda Gábor, a társulat vezetője.
Ezt a többféle értelmezési lehetőséget alapban már a „bábel” szó is magában hordozza: mást jelent héberül és a babiloniak nyelvén. Ez előbbinél a jelentése az összezavarás, míg a babiloniak nyelvén a jelentése: Isten kapuja. A társulat e kérdéskör felvetésével azt szeretné bemutatni, hogy igenis van létjogosultsága annak, hogy dolgokat különböző nézőpont alapján közelítsünk meg. Emellett szól arról is, hogy az emberek hogyan beszélnek el egymás mellett, mi a szerepe a nyelvnek az életünkben.
Goda Gábor ezúttal rendezőként jegyzi a darabot, a koreográfus az amerikai Scott Wells.
Bemutató: szeptember 30. 19 óra, Nemzeti Táncszínház
További előadás: október 12., december 5.

Interjú Goda Gáborral, az Artus Társulat vezetőjével
Általában ön a koreográfusa és rendezője is az Artus darabjainak. Most azonban rendezőként jegyzi az előadást. Milyen érzés?
– Igazából nem érzek nagy különbséget. Számomra a koreografálás és a rendezés egységes feladat.
A koreográfiát eddig is a csapattal együttműködve alakítottuk ki. Mindenki beletehette az elképzeléseit, korábban és most is. Nagyon sok mozdulatot a társulat hoz. Ez a Bábel esetében most gazdagodott Scott világával.
Miben hoz újat Scott?
– Az elmúlt időben én egyre kevesebb táncot vittem a darabokba. Több volt a képiség, a színház
a produkciókban. Scott-tal a fizikai táncok terén kezdetben ugyanazt a nyelvet beszéltük. Ő megmaradt
a gyökereknél és jobban koncentrál a táncra, mint én. Az ő belépésével visszatért a fizikai tánc a társulatba, segítségével felélesztettünk valamit, amire manapság én már kevésbé figyelek.
A bábeli zűrzavar történetét mindenki ismeri: miért most jutott ez a téma eszébe? Aktuálisnak érezte jelen világunkra vonatkoztatva?
– Az ősi mítoszok olyan archetipikus elemeket hordoznak, melyek minden kor emberére igazak és érvényesek. Engem nem a napi aktualitások érdekelnek, hanem azok az elfeledett történetek, melyek életben tartják az emberiség felelősségtudatát, érzékenységét, költőiségét. Ég és Föld között ott a Bábel, a befejezetlen mű, ami nem más, mint az ember spirituális lehetőségeinek építészeti leképezése, az Ember maga, a Világ tengelye, az Axis Mundi, Isten kapuja. De másképp is láthatjuk ezt a mítoszt. A bábeli torony építése, vagy mai szóval a társadalmi ideológiák megannyi építménye mögött mind a hatalomra és hírnévre törő ember áll. A hamis hírnév eszköze a ravasz és demagóg módon használt szó. Az önös egyén által kiejtett szavak elvesztik hitelüket, értelmüket. Nem összehozza, hanem eltávolítja egymástól az embereket. Legvégül és lényegében a bábeli zűrzavar a belső zajjal kezdődik, ahogy a gondolatok és az érzelmek összebékíthetetlenül kavarognak bennünk.
A darabban a zene élőben csendül fel. Két fiatal, hárfás lány is bemutatkozási lehetőséget kapott, egyikük az ön lánya. Nehéz a közös munka?
– Kifejezetten könnyedén és professzionálisan dolgozunk együtt. Nagy szerencsénk, hogy Sári már kétszer is dolgozott a színházi munkában. Először kilenc évesen egy ausztrál operában, majd most idén 15 évesen, a Krétakör operájában énekelt.
Miért volt fontos az élő zene?
– Amikor élő zene van az előadásban a zenészek jelenléte is hozzáadódik az összképhez. Néha úgy érzem a zenész a legjobb színész, hiszen tökéletesen azonosul azzal, amit csinál. A cselekvése és megnyilvánulása hiteles és ettől magával ragadó. Ha lenne elég pénzünk mindig élő zenét alkalmaznék. Ennél az darabnál tartalmilag különösen fontosnak éreztem, hogy minden hang, minden szó élő legyen.

Interjú Scott Wells-szel, a Bábel koreográfusával
Hogyan szerzett tudomást az Artus Társulatról?
– 2003-ban jöttem először Magyarországra: ekkor volt a társulat saját stúdió színházában egy workshop, azon részt vettem, megismertem a helyet. Érdekelt, hogy mit csinálnak még, utánuk néztem a YouTube-on, kerestem a róluk szóló anyagokat. Nagyon tetszett a munkáju, és bár annyira nem ismertük egymást, de szerettem Goda Gábor munkáját, ezért úgy éreztem megéri felvetni a közös munka gondolatát.
Mi volt a motiváció?
– Nagyon tetszett Gábor munkája, emellett pedig örültem, hogy lehetőségem lenne Magyarországon dolgozni: a feleségem ugyanis magyar. Szeretem Gábor nézőpontját, ahogy a képiséget alkalmazza. Ez az én munkáimra nem annyira jellemző, én inkább fizikális vonalon mozgok. Úgy éreztem, hogy a két munkamódszerből valami jót csinálhatnánk. Szerencsére Gábor nyitott volt az ötletre.
Milyen a közös munka?
– Más, mint amit megszoktam. A saját társulatomnál a teljes ötlet az enyém, az alapgondolattól a végső kidolgozásig minden én találok ki. Jelen esetben ez másképp zajlik, itt csapatmunka folyik. Gábor mindenkitől szívesen fogad ötleteket. Az Artus társulatban különböző művészek kaptak helyet, én leginkább csak táncosokkal dolgozom. Kettőnk között a különbség, hogy őt inkább színházi rendezőnek nevezném, magamat pedig koreográfusnak.
Milyen az Artus csapatával dolgozni?
– Egyre jobban megismerem őket, ezáltal kezdem nagyon megszeretni a társaságot. Otthon én válogatom a táncosokat, ez alkalommal azonban „készen kaptam” a csoportot. Ez kihívás volt számomra, hiszen munka közben ismerem meg az egyes személyeket, menet közben derül ki, kinek mi áll jól. Ez egy érdekes kísérlet.