2011. június 20-21-22. Művész Mozi, Uránia Nemzeti Filmszínház

Frederick Wiseman filmje a világhírű Párizsi Opera balett világába enged betekintést. Genus, Le songe de Medée, La Maison de Bernarda, Paquita, Casse Noisette, Orpheusz és Eurüdiké, Rómeó és Júlia. Hét előadás, amelyet kényelmes páholyunkban ülve, vagy a
földszinti székekből, esetleg olcsó diákjeggyel a kakasülőről csodálhatunk meg. A táncosok mozgásának szépségébe belefeledkezve, soha nem merül fel bennünk a kérdés, hogy milyen intézmény, milyen emberek és mekkora munka áll az előadások mögött. Wiselman arra tesz kísérletet, hogy az adminisztrációs munkáktól kezdve, a díszlet és jelmez tervezésen és kivitelezésen át, a próbákig minden munkafolyamatot megmutasson, hogy valóban bevezesse a nézőt a Párizsi Opera balett rejtett világába.



A mára divatba jött táncfilmek zsáneréhez szokott befogadó, valószínűleg csalódni fog, amint elkezdi nézni a dokumentumfilmet. Wiseman szigorúan alkalmazkodik a bemutatott világ logikájához, ritmusához, életviteléhez. A felvételeket nem rendezi klasszikus narratívába. Az idő itt másként telik , történetként nem strukturálható. A balett világában, ahogyan minden más intézmény világában az idő hosszú, lassú és ismétlődő: kitartó, hosszú munka, egész napos gyakorlás. Az idő repetitív jellegét jól jelzi Párizs visszavisszatérő látképe: a reggelek Párizs, aztán a munkaidő utáni, az esték Párizsa, és a közbeeső időben a kíméletlen munka, hogy a balett világ vezető előadásait állíthassák színpadra. A táncfilmek kliséitől eltérően, itt nem csupán gyönyörűséges üvegtermekben gyakorlatozó, tűlszoknyás balerinákat látunk. Apró termek türelmes koreográfusainak és kitartó balerináinak képeit, váltják a tánckari próbák, a jelmezkészítő műhely aprólékos munkáját végző varrónők, cipőkészítők, megbeszélések, viták, gazdasági problémák, előadások előtti bemelegítések. A napok alapján strukturálódó felvételek párhuzamosan mutatják az intézményben zajló munkát, annak minden aspektusát. A film révén, olyan művészeti intézményt ismerhetünk meg, amely nem ragaszkodik ortodox módon a balett klasszikus műfajaihoz: megtartja azokat, de teret enged a kortárs táncművészeti irányzatoknak is, nyitott rá és használja azok frissességét. Láthatunk klasszikus, kosztümös darabokat, mint a Diótörő, de fiatal koreográfusok merész rendezéseit is. A dokumentumfilm megmutat egy világot, egy életformát, de amelynek elsődleges jellemzője az a közös nyelv, amelyet az intézmény minden szintje beszél. Olyan nyelv, amelyet nemzetiségtől függetlenül lehet érteni: a mozgásban levő test, a tánc nyelve. A film ezt a nyelvet hagyja önmaga által, önmagáról beszélni. Nem kényszeríti rá film elbeszélő, narratív tendenciáit, hanem meghagyja a két nyelv közös jellemzőjét a mozgást: abból építkezik, azt engedi kibontakozni. Hosszú snittekben mutatja meg a munkafolyamatokat, követi a mozgásokat, nem fragmentálja a látványt rövid beállításokkal, hogy aztán öncélú látványosságot építsen fel belőle. A film egyszerre dokumentálja, és teszi érzékelhetővé egy intézmény életét, egy művészeti ág világát.



Frederick Wiseman

„ (A filmjeim) nem megrendezett és nem manipulált cselekvéseken alapulnak... A vágás erős manipuláció, ahogyan maga a filmezés is... Amit kiválasztasz a filmedhez, ahogyan felveszed azt, ahogyan majd megvágod és ahogyan strukturálod... mindezek a dolgok egy szubjektív döntés eredményei... döntéseké, amelyeket meg kell hoznod... A dokumentumfilm-készítés minden aspektusa döntéseket von
maga után, így manipulatív. De az etikai vonatkozásait meg kell próbálnod annak a szellemében megtartani, amit a helyzetben
helyesnek ítélsz. Az én meglátásomban ezek a filmek ferdék, előítéletesek, sűrítettek, de becsületesek. Azt gondolom, hogy amit én csinálok objektív értelemben nem valóságos, de becsületes beszámolói annak a valós tapasztalatnak, amelyet a film készítése közben megéltem.”

Frederick Wiseman amerikai dokumentumfilm-rendező. Filmes munkássága előtt jogásznak tanult. Több filmes elismerést kapott, továbbá a Guggenheim és a MacArthur Fellowship díjait is magáénak tudhatja. Első egész estés dokumentumfilmjét, a „The Cool World”-ot, 1963-ban készítette, a következőt 1967-ben, „Titicut Follies” címmel. Mindvégig ő maga gyártotta és rendezte is a
filmjeit. Filmjeinek témái alapvetően a szociális intézményeken alapulnak, így például kórházak, gimnáziumok, rendőrségi szervek bemutatásán. Stílusát a megfigyelő mód jellemzi, melyet a kritikusok a „cinéma direct” irányzatával kapcsolnak össze, noha Wiseman nem szereti ezt a terminust: „Amint én próbálok csinálni, az egy drámai struktúra létrehozása a vágás segítségével, ezért utasítom el a megfigyelő film, vagy a cinèma verité megnevezéseket. A megfigyelő film az én felfogásomban, vagy legalábbis amit asszociálok hozzá az kószálás egy tárgy körül, amely valósnak tünteti fel magát, ami nem igaz. Legalábbis nem igaz számomra, a cinèma verité az én meglátásomban egy fellengzős francia kifejezés, amelynek semmi jelentése sincs, amíg rám vonatkoztatják.”



Anjou Lafayette bemutatja
Frederick Wiseman filmjét
La danse - Le ballet de l'Opéra de Paris
francia- amerikai dokumentumfilm /159 perc/
Dolby Digital / 35 mm
Mozi bemutató: 2011. június 9.

Rendezte: Frederick Wiseman
Fényképezte: John Davey
Vágta: Gilles Granier
Zene: Joby Talbot
Producer: Frederick Wiseman
Fesztiválszereplések:
2010 César Awards
legjobb dokumentumfilm- jelölés