2008. június 3-4. 20.00 óra MU Színház


„A befalazott képzelet
még egyre ismételgeti –

A pillanat villanyszék trónusán
még ott az arc,
sziklába mártott nyakszirt,
gyönyörű kéz –
pórusos jelenléted.

Még tart a nyár.

Ereszd le jogarod, királynő.”

/Pilinszky János: Bűn és Bűnhődés/ (Sheryl Suttonnak)

A fenti verset Pilinszky János Sheryl Suttonnak ajánlotta. Robert Wilson színházának színésznője, épp úgy, ahogy Wilson színháza is, Pilinszkynek köszönhetően vált igazán ismertté Magyarországon, aki párizsi élményeit, s benne színházi tapasztalatait is Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötetében publikálta. Talán nem túlzás állítani, hogy ez a mű meghatározó befolyást gyakorolt színházi életünkre is. Generációk nőttek fel rajta, erősödhetett sokakban meggyőződéssé a homályos érzés: lehet játszani másfajta színházat is, mint honi gyakorlatunkban szokásos. Hallassuk csak magát Suttont, s akkor nyilvánvaló lesz, hogy miről is beszélek: „Wilsonnál sose azon ámulunk el, hogy valami történt, vagy valaki belépett. Ámulatunk ennél sokkalta mélyebb. Nem azt csodáljuk, hogy valami megszületett, hanem azt, hogy egyáltalán van. Persze, az ő színházának is megvan a sajátos technikája. A cirkuszra és az arénákra gondolok. A Barnum cirkusz mindig több számot mutatott be egyszerre, ahogy az atlétikai viadalok is többes számban, szimultán folynak. Így a vándorló és megosztott figyelem - igazságosan vagy igazságtalanul - mindig a legfontosabbra van ítélve. Arra, ami a szülésnél és a "belépésnél" is fontosabb. Hogy mire? A világ egyszerű jelenlétére, arra az egyetlen pontra, ahol nem lehet csalni, a csodára, ami lassan-lassan már csak a gyerekek, az őrültek, a szentek és a gyengeelméjűek agyát-szemét foglalkoztatja.”
A „villanyszék trónusán” című táncszínházi előadásunk pontosan ezt, az idézet utolsó mondatát szeretné tematizálni. A csoda „tematizációja” természetesen csak történésében, „valóságában” lehetséges. Kell hozzá egy „varázsló”, aki hatalmas képzelőerővel van megáldva. Nevezzük őt Adüpomoné-nak, végül is miért ne. Olyan sámánivadék ő, aki az elméjével lát, s kalitkában lakik. Szerepel még „csodánkban” Bohác is (oldalági rokona ő a Bohócnak), aki igazi „nevettető” ember, a Graspil-Mux leszármazottja. Nos, előadásunk arról „szól”, hogy mi történik, amikor ők találkoznak. Mikor elfoglalja királynői trónusát Adüpomoné, a kizárólag lélekkel táplálkozó, s megjelenik színe előtt Bohác, akinek „érintése nagyon is veszélyes”, magasfeszültséggel bír ugyanis! Ne tovább! Titok az, aminek titokkaraktere van.
Előadásunkban egy olyan világot szeretnénk jelenvalóvá, átélhetővé tenni, melyben nem szégyen élni. Játszani szeretnénk tehát, valahol a valóságos és a képzeletbeli határában: ott, ahol a prózában költészet van, a költészetben pedig próza, egymásba folytak ugyanis. Mert ez az a vidék, ahol „csalni” nem lehet, se nagyot mondani, s ahol „csodák” teremnek. Nem árkon-bokron, meg kell érte küzdeni természetesen, de lehet-e ennél magasztosabb feladat? Pilinszky, akinek halhatatlan szellemét jelenvalóvá szeretnénk tenni előadásunkban – Robert Wilson és Sheryl Sutton szelleméről már nem is beszélve – így fogalmaz erről: „Az új színház nem unalom előtti, hanem unalmon túli kell, hogy legyen. A meghökkentés korszaka lejárt. Tériszonyból és bizonytalanságból született. Vagyis: legjobb esetben unalmas. Az új színház az unalmat is beépíti és meghaladja majd. Királyian, mint Bach, vagy Leonardo.” Minden igyekezetünkkel ezen leszünk. Sikere az Önök bölcsességén és jóindulatán is múlik.
Heten – mint a gonoszok: 2 „főgonosz”, akik a szereplők és 5 „algonosz”, a statisztéria – várják igenlő döntésüket!

Hegedűs Sándor – a „tátott szem”, s mint ilyen – konzulens



Előadók: Fehér Ferenc, Smon Judit
Fénytervező: Bánki Gabi
Zene: Fehér Ferenc
Látvány: Smon Judit, Fehér Ferenc
Videó: Fehér Ferenc
Szakmai konzultáns: Hegedűs Sándor
Koreográfus, rendező: Fehér Ferenc


Támogatók: OKM, NKA, Műhely Alapítvány, Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága,
Új Előadóművészeti Alapítvány