A zászlóshajó, a klasszikus főtársulat három évvel ezelőtti, Vígszínházban tartott vendégjátéka a reveláció erejével hatott sokakra: tömegek ismerték meg ekkor ennek a hatalmas jelentőségű formációnak nevét, múltját, stílusát. A társulatot világhírűvé tevő, hajdani művészeti vezető-koreográfus, Jirí Kylián három csodálatos klasszikusa mellett a honi avatottak körében is kevésbé ismert Paul Lightfoot egy műve szerepelt e múlhatatlan emlékű vendégjátékon. Az NDT II ugyancsak fergeteges műsorral érkezett hozzánk: más munkák mellett Hans van Manen Szólójának elképesztő virtuozitása, Ohad Naharin Mínusz 16-jának perzselő tüze, elevensége az est végén álló tapsra késztette az ilyesmit nagyon ritkán produkáló magyar publikumot.
Az
NDT I ezúttal a Művészetek Palotája Fesztiválszínházában fegyelmezett,
üzemszerű, elegáns és magas színvonalú estet tartott. A játék
jól rímelt a vadonatúj színházterem hűvös, szögletes formáira
- ezeket még mindig szinte az első találkozás érdeklődésével vizslatjuk.
Néha előadások alatt is, ha nincs jobb dolgunk.
A Paul Lightfoot-Sol León alkotópáros Szelíd otthon című koreográfiájával nyitotta estjét a holland társulat. A színt három oldalról magas textilfal zárja, melyet vízben tükröződő növényzet, patakparti csalitos monokróm képe díszít. A fodrozódás, koncentrikus körhullámocskák fellazította kép, e fejre állított természeti idill pártázatként fut végig a magasban. A térség közepén a nézőtérre merőleges, fehér fal. Ide lépnek be a táncosok, akik még a színpad feltárulta előtt, nekünk háttal, fekete függöny előtt álltak néma csendben. A Szelíd otthon nem sodor magával: szép, nemes táncot látunk, természetes, hogy nagyszerű tolmácsolásban, de az ember csalódottságot érez, amint múlnak a percek. Aztán valami nagyon különös történik: a fal megmozdul. Megindul helyéről, eleinte lassan, komótosan. Felénk eső vége a padlóhoz rögzítve: keverőlapátként forgatja valami rejtett szerkezet, mely az idom belső végpontja, a színpad közepe alatt helyezkedik el.
Lightfoot
és León minden lehetőséget kijátszik, amit ez a különös objektum
nyújtani tud. Takarásában táncosok tűnnek elő a falakon túlról,
másokat pedig mintha a föld (vagy a fal) nyelt volna el. Van,
hogy a szín teljesen üres. Fekete és fehér mezes férfiak és nők
sodródnak a fallal, mely tulajdonképpen inkább csak az izgalmasan
szerkesztett koreográfia szerint, adott pillanatban üresen maradt
térséget foglalja el forogtában. A hatalmas idom lendületbe jövetele
a szó szoros értelmében sokat lendít a produkción, de érdekessége
idővel mégis elvész. A Szelíd otthonban számtalan szép képpel,
finom részlettel találkozhatunk, de táncanyaga összességében nem
tart izgalomban. A játék szcenikájának (díszlet, jelmez: Paul
Lightfoot és Sol Léon) pazarsága - az utolsó percben még a hatalmas
falak is összerogynak lassan és finoman - túlszárnyalja a tánc
(koreográfia: Paul Lightfoot és Sol Léon) minőségét, ezáltal tovább
gyengíti, kikezdi azt. A 2001-ben született produkció mindenesetre
változó tér és mozgásban lévő emberi testek kölcsönhatásának izgalmasan
induló kísérleteként marad számomra emlékezetes.
William Forsythe, az európai moderntánc amerikai születésű géniusza, ez az ötvenhét éves fenegyerek egy vadonatúj, idei alkotásával (eredetileg egy tíz évvel ezelőtt született munkája felújításával) képviseltette magát az est műsorán. Forsythe-ot látni mindig ünnep, ritka boldogság. Két táncosra, egy emberpárra íródott munkája provokatív, nagyszerű és hosszú életű a nézői emlékezetben. A tágas, üres tér két oldalán, velünk szemben egy nő és egy férfi széken ülve olvas. Halk, szinte suttogó hangjukat a hangszórók erősítik, és Thom Willems nagyszerű zenéje gyengíti. A két "narrátor" szövege gyakran érthetetlen - a részévé válik, beleolvad Willems kompozíciójába. Az olvasók mellett egy-egy fekete paraván, mely mögül a táncosok előlépnek. A magasból trégerekre, hosszú fémrudakra akasztott táblák erdeje ereszkedik alá. Ezek egy része üres, másokon szavak, szókapcsolatok láthatók: szétcincált, vagy talán soha össze se rakott mondatok alkotóelemei. Egyszerű, különösebb - önálló - jelentéssel nem bíró szavak ezek. Hugo Ball, a dadaista költő alkotási módszere jut eszembe róluk: vagdald szét egy újságcikk szövegét szavakra, majd tetszés szerint húzd ki őket egy kalapból, és kész a vers. Impozáns látványt nyújt, nagyszerű árnyékokat vet a folyamatos mozgásban, hullámzásban lévő szórengeteg. Alatta a két táncos teste néha szinte izzik. Forsythe kifinomult, rafinált táncmozdulatokat mos össze teljesen hétköznapi gesztusokkal. Az Of any if and szenvedélyes, mégis analitikus munka, precizitása és tüze lefegyverző. A testek közt áramló energia, a láthatatlan csatornákon egyikből a másikba zúduló hullámok idővel benépesítik az üres teret.
(...)
Halász Tamás