Rui Horta kényelmetlen, ám szórakoztató előadást hozott el a Trafóba. A Setup meglehetőst kétségek között hagyott és ez a cikk ezekről a kétségekről fog szólni. A portugál származású koreográfus darabjában multimédiás eszközök tánccal és humorral keverednek. A dolog leginkább a közönséggel való interakciótól válik érdekessé. A "setup" berendezkedést illetve beállítást jelent: Horta a közönség "beállítását" végzi el.

Elfüggönyözött folyosón keresztül jutunk be a nagyterembe, ahol diszkózene dübörög. A félhomályban mindenkire címkéket ragasztanak. Én a bájos "Lajosné" feliratot kapom. Előttünk üres színpad áll, két mikrofonnal és egy szék vetített képével. Az egyik oldalsó függöny felemelkedik, és a közönség egyik fele a hangszórókból sugárzott taps és ováció közepette elfoglalja a helyét. A függönyt behúzzák. Nem tudjuk, mi történik mögötte, csak vicces hangokat hallunk - nyilván a közönség másik fele is megkapja székeit. Közben az egyik táncos egyszerű trükkel szórakoztat minket: leszedi a függönyre ragasztott, névvel ellátott cetliket, majd egy-két néző segítségével párat újra felragaszt. Felgördül a függöny, ekkor már csak néhányan álldogálnak tanácstalanul a félhomályban - nekik pótszékeket hoznak. Majd az eddig színen lévő két táncos is helyet foglal közöttünk. Megjelenik egy szőke szereplő, és ujjaival hívogatja a nagy semmit. Az épp az imént helyet foglalt másik táncos feláll és odamegy hozzá. A továbbiakban egy meglehetősen stilizált verekedést mutatnak be, amelyben van valami szerelmes-testi. A harmadik táncos eközben helyet cserél egy zavart nézővel.

Az előadás két fő motívuma a "bántás" fogalma, és a székek. Egy szöveg refrénszerűen visszatér (töredékes fordításomban): "Hozzád beszélek, de nem tudom a neved...nincs arcod, nem tudom a neved...nem tudok olyanhoz beszélni, akinek nincs arca...hadd mondjak el egy történetet...nem tudok elmondani egy történetet annak, akinek nincs arca... " Lassan persze a szereplők nevet kapnak egymástól: Brunó, Nikola, és Anton. Az igazi neveiket. A színpad feletti kivetítőn pedig forog egy, majd két szék. A színpadon ezekben a székekben ülnek a táncosok is. Pozícióikat és székeiket állandóan váltogatják, hogy végül visszatérjenek a sajátjukhoz - a székekre ugyanis nagy betűkkel fel vannak írva a nevek. Az egyik meghatározó jelenetben egy ládából alkatrészeket öntenek ki. Behúzzák a függönyt, így csak kalapácsolást és egyéb munkazajokat hallunk. Amikor széthúzzák a függönyt, középen egy széket látunk, amire celofáncsíkokat ragasztottak: ettől olyan, mintha éppen most készítették volna.

Általában megszoktuk, hogy a színpad a közönséggel áll dialógusban. Ebben az esetben azonban a közönség saját magával kerül szembe. A táncosok voltaképpen úgy irányítják a kíváncsiságot, mint az okos bohócok. A székek és a közönség más módon is összekapcsolódik. Az egyik jelenetben mindkét oldalról felállítanak egy-egy nézőt, és középre rakják a széküket, egymással szemben. Ekkor a vetítőn is két szék képe látható, amint egymással szemben állnak. A felállított nézőkkel farkasszemet néz egy-egy táncos, majd elhagyják a színpadot. A kivetítőn megjelenik egy felirat, miszerint csak akkor folytatódik az előadás, ha visszaveszik a székeket. A nézők így is tesznek.

Hirtelen sötét lesz. Az egyik táncos mikrofont fog a kezében és lassan köszönetet mond a nézőknek - egyenként. Persze a felsorolás nem teljes, mégis méltányolandó, ahogy egy angol származású mozgásművész a "Györgyi" nevet igyekszik kiejteni. Minden mondat végén felvillan egy kis fénykör, s láthatóvá válik a beszélő mögött egy figura, aki felvillanásonként változtatja pozícióját. Például úgy tesz, mintha le akarná csapni egy székkel. A Setup végén aztán tíz perces energikus mozgássorozat látható. A táncosok valami barbár energiával és sebészi pontossággal ugrálnak , majd hátrálva futnak ki. Oda-vissza, oda-vissza, mintha az általuk kavart energiavonalak megállíthatatlanok lennének.

A cikk folytatása a kontextus.hu-n>>

Szerző: Mestyán Ádám
Fotó: Szémann Tamás
Forrás: Kontextus.hu