"Amerika egyik legrangosabb tánctársulataként" határozza meg a Nemzeti Táncszínház műsorfüzete a Zenon Dance Companyt, a ház márciusi vendégét. A Linda Z. Andrews által 1983-ban alapított Zenon valójában nem is csak táncegyüttes, hanem iskola, afféle tantársulat egyben, mely létrehozatala óta több tucat, neves, vagy kevéssé ismert koreográfus munkáit tanulta be és tűzte műsorára. Budapesti programjuk "saját" estjén (hiszen a másikon, március 10-én majd egy, Seán Curran alkotta, s az első esten is játszott mű mellett - az L1 Fesztivál keretében - Ladjánszki Márta és Berger Gyula egy-egy koreográfiáját adják elő) négy darab szerepelt.

Az Egyesült Államok esetében "egyik legrangosabbról" beszélni igen nagy merészség, hiszen egy közepes terepismerettel rendelkező honfitársunknak sem eshet nehezére hosszasan sorolni az USA kiváló, újabb, vagy akár sok évtizedes múltra visszatekintő, valóban nemzetközi szinten is elismert, vagy éppen világhírű társulatait. Százával van belőlük, közülük több tucat Magyarországon is megfordult az elmúlt időkben.

A Zenon estjének első táncát Danny Buraczeski, hajdani Broadway-táncos jegyzi, aki New Yorkban, majd Minneapolisban vezette Jazzdance nevű társulatát. Nyilvánvalóan láthatatlan - a kacifántos cím jókedvű, üde, semmitmondó látványosságot takar, mely maga egyetlen, elszánt mosoly-offenzíva. A nyitódarab perceit két néhai jazz-nagymester, Bill Evans és Don Pullen nagyszerű, koncerten felvett, s így roppant eleven játéka festi alá. A zene finom részleteivel, az előadó k jellegzetes, extatikus indulat-neszeivel kísérten igazán magával ragadó. A tánc pedig minden, csak nem az. Az egyszerű, showszerű játék vékonyka forgataga tisztaságot áraszt, s játékosainak állandó, széles mosolyában van valami roppant archaikus és ösztönszerű, ami még tetszhetne is. Találkozhatnánk itt a mozgás örömével, magával ragadhatna minket az ő lobogásuk, a mosolygó táncosok ritkán látható képe, de Buraczeski igencsak feledhető munkája leginkább azért zavaró, mert az est negyedik, Seán Curran jegyezte darabjából kitűnik, hogy itt azért mégiscsak egyéniségekkel van dolgunk. Buraczeski darabja hamvas és szellős, pasztell színei, pasztell mozdulatai azonban nem takarnak semmit. Jókedvet, élvezetet, ártatlanságot, gondtalanságot sugall, revüs eszközökkel, öncélúan.

A Föld áldása című trió Wynn Fricke koreográfiája, aki korábban kilenc évig táncolt a Zenonnál, dolgozott saját társulattal és más minneapolisi formációkkal is. Darabját a világhírű japán Kodo dobegyüttes extatikus zenéjére hozta létre. A taiko, ez a tradicionális, japán óriásdob az ember csontjaiban dübörög, hangzása - mellyel a negyedszázada létrejött együttes már a fél világot megismertette - hasonlíthatatlan. Fricke a dobszóra, s a dobosok kántálására dinamikus, virtuóz elemekben gazdag, ám mégis gyakran üresnek tetsző koreográfiát hozott létre. A játék hatását pedig alapvetően sikerült törölnie az utolsó néhány percének, melyet mintha az első táncot jegyző Buraczeski biggyesztett volna e rituális hangulatú kompozíció végére, a showtánc jegyében.

A színpad rendezői jobbján lavórnyi, csillogó fémtányér, erős megvilágításban: öblébe a magasból finom anyag szitál. Elsőre - ez kicsit érthető - rizsnek gondolja az ember, majd megtudakolja, hogy egy speciális homokról van szó, mely egy fellógatott henger apró nyílásán szivárog csillogón (Berger Gyula Bíbor sivatag című koreográfiájában látni több, ugyanilyen eszközt működés közben). A finom anyagot a táncosok később széles ívben szórják szét a színpadon - a kép izgalmas és emlékezetes.

Fricke "fizikai táncszínházat" komponált a taiko és megszólaltatói hangjára. A játék az egymásrautaltság, a sorsközösség, az összetartozás képeit sorolja nem túl jellegzetes, emlékezetes mozdulatokban. A darab sötét hangulata mindenesetre meglepően és hatásosan ellenpontozta a nyitótánc vidám, naiv zsongását.

Tere O'Connor, a harmadik produkció koreográfusa már ismerősünknek számít: az amerikai koreográfus 2000 januárjában mutatta be a Trafóban Orsi dilemmája című munkáját a Műhely Alapítvány és a New York-i Dance Theatre Workshop együttműködési programjának meghívottjaként, közös esten Fekete Hedvig Vonat című, kiváló darabjával. A kereken negyedszázada dolgozó, a rangos Bessie Tánc- és előadóművészeti Díjjal több ízben is kitüntetett, nemzetközi szinten is jegyzett O'Connor Szent álom című koreográfiája - émelyítően patetikus címével ellentétben - frivol humorával hagyott nyomot az emberben. Túl mélyet nem, de valamicskét mégis. Szimmetriával, aszimmetriával, fennköltet profánnal váltogató munkájában előbújtak a személyiségek, a karakterjegyek, valamiféle virgonc jókedv lengte be e játékos, néhol azonban kifejezetten szertartásszerű koreográfiát. O'Connor szokatlan megoldásai, a koreográfia egy-egy váratlan fordulata, apró, komikus mozdulatai tették szimpatikussá valódi izgalmakkal nem szolgáló művét.

Az estet záró Curran-opus (vélt, vagy valós) jelentőségéről tanúskodott, hogy azt a társulat már említett, második (emezt tíz nappal követő) estjének programjába is beemelte. Curran első alkalommal, még a Bill T. Jones/Arnie Zane Dance Company táncosaként mutatkozott be Budapesten. E legendás emlékű, másfél évtizeddel ezelőtti vendégjáték után, 2002-ben Curran táncosként, koreográfusként a Budapest Táncszínház vendége volt. A Szaxofon táncok című remek esten két, a társulat művészei előadta koreográfiáján túl egy saját szólóját (Five Points of Articulation) is táncolta. Az ír sztepptánc világából indult, s a világhírű STOMP-formációban is megfordult Curran virtuóz alkotása hirtelen a magasba emelte ezt a mérsékelten lelkesítő estét. Az emberpróbálóan nehéz, látványos, süvítő iramú koreográfia bebizonyította, hogy a Zenon "emberanyagából" értő kéz igenis feledhetetlent képes kihozni. Curran, azon túl, hogy remekművet hozott a minnesotaiaknak, személyüket, tudásukat, figurájukat és értőn, érzékenyen vette kézbe. A Coda című előadásban felépített személyiségekkel, tulajdonságokkal, jellegzetességekkel találkozunk. A bravúros pillanatoknak színük és szaguk van, a táncosok nem végrehajtók, hanem egy történet szereplői, felcserélhetetlen, egyénített figurák. Curran darabja látványossággal, szenvedéllyel szolgál, jó értelemben "népszerű" munka, mely bizonyos mélységeket is láttat. A megelőző darabokban végrehajtóként látott, igen finoman szólva is változatos tudásszintű táncosok ezúttal minden idegszálukat megfeszítő, elszánt médiumok egy roppant sűrű, precízen szerkesztett alkotásban. Curran a nyers erőt, az akrobatikát, a tánc eleganciáját és drámaiságát egyaránt használja. A játék - melyet a színlap "gyorsnak, fizikainak és intrikusnak" (utóbbi valószínűleg az intriguing félrefordítása lehet, mely szó bonyodalmast is jelent) - az est három másik koreográfiától minden tekintetben elválik. Profi, magával ragadó és meggyőző. Előadóiról pedig itt, az est végére, hála Currannek, már el tudom képzelni, hogy valóban egy jegyzett formáció képzett tagjai. Testük a minőség által megszépül és felragyog, arcuk láthatóvá, megkülönböztethetővé és megjegyezhetővé, mozgásviláguk személyessé, egyedivé, körük közösséggé válik.

Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor