Tudom jól, nem vagyok éppenséggel egyedül Izland iránti odaadó érdeklődésemmel. Soha nem tudtam felfogni, hogyan hasíthat a kortárs művészetek vizein e mindentől távoli, bűvös sziget ilyen rendíthetetlenül, innovatív tehetséggel és mozgékonysággal. De az ember olykor csalódik, és nincs is ezzel baj.

Bevezetésként örömmel bocsátkozom bele egy kis szabadegyetembe: Erna Ómarsdóttir hazája Magyarországnál kereken tízezer négyzetkilométerrel nagyobb, lakossága mindösszesen háromszázhúszezres (a nép maga az idegenben élőkkel együtt is éppen, hogy négyszázezres), azaz a szigetet annyian lakják, mint Debrecent és Székesfehérvárt együtt. A főváros, Reykjavík népessége utóbbiéval azonos nagyságú.

Mindehhez képest pedig ismert világhírű művészeik hosszú sora. Björk és a Sigur Rós zenekar, Hafliði Hallgrímsson zeneszerző, aztán nagyszerű filmrendezők, mint Baltasar Kormákur vagy Dagur Kári, s ott a listán természetesen a nemzetközi táncéletben igen elismert Erna Ómarsdóttir is. A lista terjedelmes, a felsorolás szubjektív.



Ómarsdóttir hét évvel ezelőtt, 2006 márciusában mutatkozott be Magyarországon IBM – Használati utasítás című szóló-alkotásával, aztán táncosként a belga Les Ballets C de la B remek, Sidi Larbi Cherkaoui rendezte-koreografálta előadásában, a Foi-ban láthattuk újra, ugyanazon év őszén. A táncos-koreográfust a most Budapestre hozott művének, a Shalalának (alcím: Hogyan lépjünk túl őrületünkön?) színlapján „vásott kölyöknek” aposztrofálják. Vásott? Azért ez annál bonyolultabb. Kölyök? Idén negyvenegy éves, grandiózus szakmai múlttal, a világhírű P.A.R.T.S.-ban töltött évekkel, koprodukciókkal (Björk, Jan Fabre és így tovább) a háta mögött.
E gazdag szakmai múlt miatt ütköztem meg leginkább azon, amit – közel száz, gyenge percben – a Trafó Koreográfusok új utakon című sorozata vendégeként most láthattunk tőle. Meglepetésem másik oka hazai bemutatkozó produkciója (egyben koreográfusi pályájának nyitánya) emléke. Azzal a művel akkor megbabonázott minket, kicsi, de lelkes magyar közönségét a MU Színházban
A Shalala öt szereplője (Sissel Merete Bjorkli, Riina Huhtanen, Sigridur Soffia Nielsdóttir, Erna Ómarsdóttir és Valgerdur Rúnarsdóttir) a játék koreográfiáját, szövegét és jelmezeit is jegyzi. Egyenrangú csapatmunkát látunk hát, melynek Ómarsdóttir a művészeti vezetője, a színlapon pedig még egy társalkotó és egy dramaturg asszisztens nevével találkozunk.
Az izlandi produkció, mint olvasható, „azt az érzelmileg túlfűtött kapcsolatot mutatja be, ami egymáshoz túl közel élő nők között kialakul – legyenek ők testvérek, apácák, boszorkányok, legjobb barátnők, egy szekta tagjai vagy poligám feleségek.”
A produkció felütése izgalmas, szokatlan és sejtelmes: csuklyás lények, különös lidércek lépnek elénk, arctalan jelenések, rémálmok figurái. Arcuk helyén méteres, loncsosan csüngő hajzuhatag, míg mások vonásait szorosra fűzött szkafander takarja, sejtelmes pára gomolyog. A misztikus alakok némelyike kinyújtott karjain tűsarkú csizmát visel, testét zsákruha rejti el. Ezek a szokatlan, borzongató sutasággal mozgó lények egy, pár évvel ezelőtt az internetezők százmillióira frászt hozó filmecskét juttattak eszembe. Az argentínai Campo Santo városkában néhány tizenéves készített egy mindössze húsz másodperces, gyenge minőségű felvételt egy bizarrul oldalazva közlekedő, hegyes sipkás, bozontos, arctalan kis gnómról (az ilyesfajta rémlényeket szerte Dél-Amerikában gyakorta „látják”). A figura csak egy maszatos sziluett, természetellenes mozgása a legijesztőbb, egyenesen vérfagyasztó. Ómarsdóttír produkciója is ezzel operál nyitó perceiben: a minimalista eszközökkel elváltoztatott, arctalanná tett, bizarr mozdulatokkal elénk lépő alakok felbukkanása akár egy vérfagyasztó tánc-horror felütését is jelenthetné.
A figurák aztán kibontakoznak bizarr öltözékükből, s előttünk áll öt szép, fiatal nő, mintás ruhában. A csoportozat az ígéretes felütést követően végtelenül hosszú ideig próbálgatja a nézői figyelmet. Összebújó majomcsapatként kurkásszák egymást, fésülködnek majd társaikat fésülik. Látunk barátkozást, vetélkedést (catfight), intimitást és tartózkodást, összetartást és szétrebbenést, rituális táncot, ugrókötelezést.
Érezhető egyfajta feszültség, játék hangulatokkal, a közösségi lét fény- és árnyoldalaiból kapunk ízelítőt, de a kezdeti sejtelmesség elkopik, s helyét nem adja át semmi érdekesnek. Horror-paródia, költői rémlátomás, a misztikus északi vidékek népmesei lidérceinek világa lenne Ómarsdóttir ihletője? Nem válik világossá. Az egyre zajosabb, állatias ordibálást és dobhártyát hasogató hangeffekteket felvonultató darabban leginkább a terjedelem kezdi misztikus talány tárgyát képezni. A tobzódó őrület, talányos hisztéria képeiből a darab utolsó, csituló szakaszában groteszkül kiszakadó játékosok egyszerre csendesen szólnak hozzánk, kiszólnak-kiénekelnek a vad viharok után elcsendesülő térből. Kapunk spiritiszta-paródiát, könnyed, vagány kórust és persze, lejön, hogy a hirtelen beálló atmoszféraváltás lenne itt a truváj, de mindez egyetlen órában is össze lenne foglalható.



A 2006-ban megejtően izgalmas, egy Izlandon szolgált számítógép-matuzsálemet, azt a bizonyos IBM 1401-et színre emelő produkciójával nálunk debütált Ómarsdóttir e produkciója előtt alapvető értetlenséggel állok. Olvasom, hogy benne „egyesül tánc, élő zene és az izlandi mesemondó hagyomány, hogy létrehozzon egy felszabadító színházi élményt” – de nem érzek élményt, nem érzek jelentést. Egyfajta felszabadultságot igen, s egyes pillanatokban ez meg is segíti e terjengős és jelentéktelen akció éber követését, de a türelem a produkció végére már réges-rég felőröltetett. Jól tudjuk, egy-egy produkció professzionálisan megvágott trailere és a valódi mű között milyen ordító tud lenni a különbség: a Shalala tízperces, ígéretes ajánló-felvételéből erő árad: ezt éreztem akkor is, amikor a darab megtekintése után újra végignéztem. A színpadon, a bő lében sajnos feloldatott az erő.



Szerző: Halász Tamás
Fotó: Lékó Tamás