Bartók Béla tánctrilógiája olybá tűnik, a koreográfusok Mount Everestje. Mélységeinek veszedelme és magasságainak igézete arra csábít, hogy az alkotók újra és újra kísérletet tegyenek meghódítására. A feladat minden esetben veszélyes hazardírozás, melyben nemcsak a koreográfia, de az alapmű is megmérettetik. A trilógia pilléreit, A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint ezúttal Román Sándor és az ExperiDance dolgozta fel.

Román nem először nyúl Bartók klasszikusaihoz. 2006-ban A fából faragott királyfit, 2012-ben a Miskolci Operafesztivál alkalmából mind a három darabot (tehát A kékszakállú herceg várát is) feldolgozta 3Bartók című monumentális triptichonjában. Ez utóbbi előadáshoz kapcsolódik a mostani előadáspár, melyben nemcsak a koncepció, a szereposztás is kísértetiesen hasonló.
Az ok, amiért a koreográfus vissza-visszatér Bartók halhatatlanjaihoz, minden bizonnyal azok talányos komplexitásában keresendő. Román és Meskó ennek kapcsán arra hivatkozik, hogy „Bartók mindkét műve nő és férfi örök küzdelmét mutatja be, kutatva általuk emberi létünk alapigazságait”. És valóban: a bartóki filozófia olyan ívét rajzolja az emberi kapcsolatok ezerarcúságának, melyben minden változó és kétséges, csupán egy biztos, a szerelem.
A szerelem köztudottan egyike a legfurcsább atópiáknak, sóvárgott paradoxon, áldás is, csapás is. Ha tetszik narcisztikus metamorfózis, melyben az én határai a másikba oldódnak. A szubjektum tárgyállandót keres, amiről joggal hiheti: eltakarja előle a valósat, és káprázatba löki. Román is ezt a jelentését aknázza ki a szerelem szónak, mikor azt tűzi maga elé célul, hogy olyan koreográfiákat hoz létre, melyekben e törekvés tükröződik. Bartók kétségkívül a szerelem metaforáját domborítja ki műveiben, ugyanakkor a világkép megroppanásáról is állítást tesz, bennük a kollektív traumák tünetei diagnosztizálhatóak. Igaz, a három darab egyenként a szerelemről mesél, mégis a valóság változó adaptálhatóságára reagál. Román érdeme, hogy a szerelem metaforáját jól nyakon csípi, a darabok konnotatív jelentésére azonban viszonylag kevés figyelmet fordít – tegyük hozzá, nem is szokás arra koncentrálni.



Ami a bartóki gondolatívet illeti: A fából faragott királyfi a viszontagságok és küzdelmek, próbatételek ellenére is elért boldog szerelemről (és ezen túl a logikába, rendszerbe vetett hitről), A kékszakállú herceg vára a boldogság megbomlásáról (vagyis a modernizmus kezdődő válságáról, a rendszerbe vetett hit repedezéséről), A csodálatos mandarin pedig annak darabokra hullásáról (tehát a válság mélyüléséről és e válság kezelhetetlenségéről: a rendszer szétmállásáról) mesél. Román a hármasból a kezdő- és végpontot emelte ki, és azoknak is csak az első jelentésrétegével foglalkozik, meglehet, azt kellő alapossággal teszi. Bizonyítja ezt a dramaturgiai bravúr, mellyel a két táncjátékot, vagyis A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint összeköti.
Jóllehet mind megjelenítésében, mind történetmesélésében és táncnemében eltérő megoldásokkal dolgozik Román a két egyfelvonásosban (nem is tehetne mást), ügyesen megtalálja a kapcsot, ami az átjárást a két táncjáték között a hiányzó opera ellenére is biztosítja: a diadal motívumát. Akárha gonosz erők vagy a nagyvilági nyomorúság és emberi aljasság áll is a szerelem útjában, az mégis győzedelmeskedik. A diadal kohéziós erő: megjelenik explicit módon a cselekménybonyolításban, és megjelenik impliciten a díszlet és kosztümhasználatban. Ami gúnyát A fából faragott királyfi levet, arra mohón csap le a Mandarin. Így lehetséges, hogy a piros bőrkabát mindkét darabban feltűnik, ahogyan a vörös lepel is szerepet kap mindkét egyfelvonásosban. Ám míg a Királyfiban a boldog beteljesülés, a szerelmi aktus helyszíne, addig a Mandarinban a bűnös paráznaság, majd a kivégzés és halál leple.
A fából faragott királyfi tehát Román olvasatában a Mandarinban ér véget; ahogyan a Paradicsomi állapotot is végül az Apokalipszis követi. Román pedig mint annak hős lovasa alakítja a Mandarint, aki szögletes és méltóságteljes mozdulataival egyszerre idézi a fából kifaragott álkirályt és az egykor hősszerelmes királyfit. Kökény Róbert technikás Királyfia egyébként látványos és szerethető főhőse az első előadásnak, partnere, Bistei Judit Királykisasszonya igazi törékeny szépség, a tökéletes idill maga. Morvai Veronika játéka ugyanakkor ébreszt némi kételyt a Tündér szerepét illetően; finom orgánuma csak nehezen simul a kiszámíthatatlan, olykor gonosz szerepkörébe.

Román érdeme, hogy az előadásokban ügyesen ötvözte a klasszikus formát a látványos show-elemekkel, veszélyes emelésekkel és ugrásokkal, mindeközben halk folklórt is csempészett a mozdulatokba. Látványvilágában mindkét előadás teljességre, sőt totális letaglózásra tör. A fából faragott királyfi letisztult, lágy esésű fátyoldíszletét a mechanikus nagyváros szögletes és erőszakos formái váltják fel. Az idillikus, klasszikus mozgásformát  szaggatott vagy erotikus táncok, a mesevilágot teremtő világítást pedig haragot, dühöt és kétségbeesést sugalló színhasználat követ (A fából faragott királyfit a zöld és kék, vagyis a természethez kapcsolható színek, a Mandarint az erőszakos vörös uralja.)
Táncdramaturgiáját tekintve A fából faragott királyfi csodálatos módon idomul a zene diktálta történethez: a mozgássorok kiemelik és kiegészítik a bartóki kompozíció főbb csomópontjait, szerkezetükben hűen tükrözik a hármas tagolás- és szimmetria elvű zenei építkezést, miközben egyéni megoldásai is annak. Kevéssé mondható ez el A csodálatos mandarin tánc-zenei egységéről. Román bevált sablonok mentén interpretálja a Bartók-művet, ami azonban forradalmi hangzásával ellenáll az eljárásnak. Kapitány Dorottya csábító tánca hiába ér célba a nézőtéren is, a jelenetek sokszor botladoznak, a tánc elválik a virtuóz zenétől, fából faragott lábain utolérni igyekszik azt – a feszültség közben elillan, a konfliktus szétoszlik… Persze kétségtelen: a Mandarin egyike a legnehezebb feladványoknak, a Mount Everest legzordonabb csúcsainak, melyet maréknyian érhetnek el.

Szerző: Komjáthy Zsuzsanna