Angelin Preljocaj tabuélen táncol. Koreográfiáiban jellemzően olyan határterületeket kutat, melyeknek legalább egyik mezsgyéje az ismeretlenbe mutat. A tartományba, ahová megnevezhetetlen tilalom miatt egyszerűen nem szokás lépni. Ezt a küszöbpontot rajzolja körül és hágja át mostani, Annonciation és Helikopter című vendégelőadásaiban is.

A küszöb általában olyan határkő, mely a közösségi tabukat őrzi. Egy pont, amit ha megsért az ember, a strukturált gát megbomlik, és repedésein keresztül mozgásba lendül a mélyből feltörő, nem emberarcú veszély. Preljocaj tehát ősi, társadalmi félelem területein csemegéz, mikor az Annonciation-ban a szentség vagy a Helikopter-ben a pszichikai fenyegetettség témájához nyúl. Az áthágás gesztusa ugyanakkor kollektív vágyálom, még akkor is, ha közben szakrálisan, morálisan vagy éppen mentálisan sérül a befogadó. A koreográfus tulajdonképpen ezen elfojtásokat aknázza ki, és e sóvárgásra számít, mikor előadásaiban az ismeretlen mezőkre lép.
Fontos látnunk, hogy e törekvés hátterében, annak is legrejtettebb szegletében egy furcsa jelenség, egy úgymond elidegeníthetetlen elidegenedés áll. Preljocaj a dichotómia rabja – láthattuk ezt korábbi előadásaiban is: az N-ben, a Kapcsolatban vagy az Empty moves-ban. Jellemzően az ellentétből és a sokféleségből táplálja koreográfiáit, mely minden bizonnyal őt magát is meghatározza. Magyarázza ezt többek között az idegenségtudat, mely identitását keretezi és kettébontja. Albán származású emigránsok gyermekeként Franciaországban nevelkedett, ez pedig olyan láthatatlan következményekkel jár, melyek pókhálószerűen szövik át egy ember személyiségrészecskéit. Az idegenség minden kívülről érkezőt, mindenkit, aki más, sújt, hiszen mint vendégnek, szavainak nincs igazi súlya, az a kontextushoz képest mindig csak másodlagos. Anélkül, hogy ezt bővebben kifejtenénk, belátható, hogy ily módon a saját állandó hiányként mardossa az idegent és ez különbözőséget szül. Nem csoda, hogy Preljocaj mintegy új anyanyelv, a tánc után kiált: ebben ragadja meg a kettősséget, és ezáltal a kimondhatatlan, a tabu mezejére lép, melyben nemcsak a téma, de a mód is tilos.




Az Annonciation – vagyis Angyali üdvözlet – című koreográfiában a témaválasztás tradicionális: Mária találkozása Gábriel arkangyallal, aki tudatja vele, hogy gyermeket fog szülni, a gyermek neve pedig Jézus lesz. Peljocaj megőriz ugyan egy-két elemet a megszokott biblikus ábrázolásból, például fénysugárral jelzi Mária ártatlanságát és a megtestesülés tényét; a díszletezés pedig arra a hagyományos szemléletre utal, mely a szűziesség szimbolikájának jegyében a szent nőt zárt kertben ábrázolja. Azonban túl is lép egyfajta etikai-vallási határt, mikor a dogmatikus tételt csipetnyi erotikus vággyal színezi (jól mutatja ezt az uralkodó vörös szín használata is.) A koreográfia mindenesetre egyetlen pillanat kimerevítése, mely azon az élen egyensúlyoz, aminek egyik oldalán az egyházkáromlás kockázata fenyeget.
A kettősség természetesen nemcsak ebben, de a koreográfia pszichologizáltságában és módjában is tetten érhető. A két nőalak (Mária és az angyal) pas de deux-je értelmezhető ugyanis a Szűz Máriában dúló kettősség – és nem elsősorban az isteni lényeg – megtestesüléseként. Eszerint Mária az alázat és lázadás, az elfogadás és kétség között őrlődik. A vörös színpadkép így a rebellis gesztus kivetítése, melyben a rámért szereppel szembeni magatartás tükröződik. A táncosok mindvégig e kétely hű kifejezői – amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy táncuk sokhelyütt mozdulatról mozdulatra azonos, mégis egészen más jelentést hordoz. A kettősség tehát mozdulatok szintjén is átszövi az előadást, csakúgy ahogy a zeneválasztás, melyben Vivaldit Stephane Ray keresztezi.

Hogy az istenkáromlás vádja alól mégis felmentse magát az előadás, Preljocaj egy jól nyomon követhető technikai bravúrral zárójelbe teszi mindazt, ami eltáncoltatott – mintha meg sem történt volna. Egy ponton túl az események hátulról ismétlik magukat, mint mikor visszatekerjük a videoszalagot. A kezdőképhez érünk, Mária áhítattal, szűziesen ül a fényben és haját simítja.
Hasonló struktúrát használ Preljocaj a Helikopter koreográfiában is, jóllehet egészen más témát, teljesen különböző módszerrel dolgoz ki. Az előadásnak nincs története, absztrakt tánc-, és térvariációk sora. Pikantériáját kétségkívül a zene alapozza meg: Karlheinz Stockhausen táncolhatatlan (sőt, tegyük hozzá, hallgathatatlan) műve. Hang és mozdulat dichotómiája ragad meg a koreográfiában, hasonló indíttatásból, mint az Empty moves-ban, ahol John Cage-re táncolnak az előadók. A táncok tétje és kulcsa a feszültség megteremtése, vagyis a kísérlet, hogy miképpen képes egy alapvetően nem hangmagasságok, hanem időegységek egymásutániságára épülő „zene” a tánc nyelvében újjászületni.
Stockhausen zenéjének ereje abból fakad, hogy a helikopter állandó propellerzaját vonósnégyessel és a prímások be-bekiabáló számolásaival házasítja: Eeeiiiiin, zweeeiiiii, drei! Mint Molnár Szabolcs zenetörténész előadásából megtudtuk, ez a szokatlan párosítás feloldhatatlan feszültséget implikál, a hegedű nimbusza ugyanis idegen zajjal keveredik. Preljocaj ezt a feszültséget hatványozza, mikor a zene és tánc, valamint a – sokáig szentnek hitt – tánc és a néző közötti ambivalens viszonyt kérdőjelezi meg. A tenziót tovább fokozandó a koreográfus interaktív videotechnikát használ. Ez már olyan mértékű figyelemmegosztást jelent a közönség számára, hogy esélye sem marad mindent nyomon követni. Arra például, hogy a táncból éppen kiálló táncosok „kulisszák mögötti” viselkedésére ügyeljen (hiszen a színpadról nincs kiút, annak szélén pihenhetnek csak a táncosok) sehogy sem marad idő.



Magára a koreográfiára a dinamika és az energia csekély szó. Az kontaktemelések, egyensúlyi gyakorlatok és erőpróbák sora, valóságos detonáció. Egy pillanatig sincs megállás, csak éber szublimáció. A mozdulatokban a geometrikus és a lekerekített forma keveredik, minden bizonnyal a helikopter mozgására asszociálva. Összességében olyan az egész előadás, mint egy atombomba a robbanás pillanatában: sűrű, intenzív erő, ami addig emeli saját rezgését, míg el nem éri a maximumát, majd hirtelen lelassul – ekkor jön a csönd –, és kirobban. Jelen esetben az explózió a nézői tapsviharban valósul meg. Hiszen nyilvánvaló: több ez, mint illedelmes tiszteletadás a végjáték után – a feszültség, mely eddig lélegzetvisszafojtva rekedt a nézőben, most előtör. A kezek pedig önkéntelenül csapnak össze újra és újra, most, hogy megszabadultak a veszélytől, mely őket fenyegette. Preljocaj tehát messzire merészkedik, arra a küszöbpontra, amit még éppen el lehet viselni. Hálásak vagyunk, hogy nem tovább.


Szerző: Komjáthy Zsuzsanna
FotóK JC Carbonne