Mióta a budapesti kortárstánc megszállottjainak Bethlen téri zarándokhelye profilt váltott és -bővített, a tánc azóta is köszöni és remekül érzi magát a KET után (ismét) Bethlen Téri Színház repertoárján. Lehet, hogy a gyerekfoglalkozások és a közönségcsalogató könnyedségek, vagy a hajdan helyi kabaré megújítására tett erőfeszítések nagyobb látogatottságnak örvendeznek, de ennek ellenére kár lett volna, ha a racionalizálásban bármilyen elkapkodott fenntartói tollvonással eltűnt volna egy kísérletező műhely. A Bethlen ma is fontos színfolt a főváros tánctérképén, bármennyire kívül essék is a színházlátogató tömegek által kitaposott csapásokon.
Mióta a budapesti kortárstánc megszállottjainak Bethlen téri zarándokhelye profilt váltott és -bővített, a tánc azóta is köszöni és remekül érzi magát a KET után (ismét) Bethlen Téri Színház repertoárján. Lehet, hogy a gyerekfoglalkozások és a közönségcsalogató könnyedségek, vagy a hajdan helyi kabaré megújítására tett erőfeszítések nagyobb látogatottságnak örvendeznek, de ennek ellenére kár lett volna, ha a racionalizálásban bármilyen elkapkodott fenntartói tollvonással eltűnt volna egy kísérletező műhely. A Bethlen ma is fontos színfolt a főváros tánctérképén, bármennyire kívül essék is a színházlátogató tömegek által kitaposott csapásokon.
Persze, a műsort böngészve felhorkan az emberben a mértéktelenség, hogy talán a műsorban szerepelhetnének merészebb táncos kísérletek is, még több fiatal, még több szárnypróbálgató alkotó. Persze az ismert koreográfusok is szerepeljenek nyugodtan, például a Badora Társulat, melynek tavaly októberben bemutatott BartóKodály előadása merésznek ugyan merész, ám némi alkotói átfésülésre azért rászorulna, hiszen a bemutató óta eltelt idő ellenére is meglehetősen felemás eredményekkel küzd, olykor vergődik a Magyar Ugar fojtogató szorításában.
Pedig a BartóKodály gondolati alapvetése kristálytiszta, akár egy matematikai egyenlet. Így summázza az esszenciát a korábbi ismertetőből vett Bartók-vallomás: „nálunk otthon nagyon sivárak az állapotok (…) De – amint jól tudja – a népdalok nehezen engednek engem Nyugatra; hiába minden, Kelet felé húznak.” Kun Attila és Barta Dóra két egyfelvonásost fűz erre a szembenállásra.
A kettőség (főként magyarsághoz köthető, de azért tágasan értelmezett) ingoványából való kiszakadás vágyálma és képtelensége a darab folyamán váltakozó erőkkel zajlik egy elvontabb és egy konkrétabb színtéren. Bár a két koreográfus eltérő eszközökkel száll csatába, de ugyanazt a tételt próbálják igazolni, s mindkettejük kiindulópontja kétségkívül egyaránt izgalmas: Bartók és Kodály elhasználódott zenéje. Az előadás fénytörésébe kerülve ugyanis a két zseni jellegzetes dallamai sajátos módon lepleződnek le. Az ellenpontként szolgáló zajzenék mellett hamiskás a ragyogásuk, nosztalgikusan csillognak, teli eltűnt illúzióval. A dallamviláguk által előhívott mozgások is szinte giccsesek a megtört és groteszk, de valahogy a mai világot mégis jobban leképező, zajzenéhez illesztett mozgássorok mellett. Mindez valami új feszültséget biztosít a magyarságtudat (nagyon tágan értelmezett) belső vitájához. Kelet és Nyugat szembenállásából mentális meghasonláshoz hasonló felkavaró állapot lesz, amely Kun Attillánál szerencsésen csúcsosodik ki az identitás keresésében, Barta Dóránál azonban a számtalan felragadott jelkép mozgósítása kissé zavaros kapkodást eredményez.
Kun Attila koreográfiája erőteljes képsorozattal indít. Egy meztelen férfitest ritmusait szürkébe bújtatott figurák veszik körbe, és egyre nyomasztóbb csoportképeket alkotnak vele rövid villanások sorozatában. A felütés küzdelme vonul végig az első részben, kettős ellentétek birkóznak, s variálják a természetesség és a nyugtalanság, harmónia és zaklatottság ellentéteit. Bartók legismertebb és válogatottan melodikus zenéihez klasszikus mozgássorok párosulnak a színpadot elöntő meleg fényekben, majd a meghittség átadja helyét az egyre nagyobb káosznak. A szép ívek egyszercsak felbomlanak, torz gesztusok szaggatják a teret, és zajokból, heves szuszogásból, egyéb kellemetlen zörejekből álló akusztikus háttér fojtogatóan telepszik rá a lelkekre és történésekre, még a világítás is fémes szürkeséggel nyomaszt. Az egységes, szépen kidolgozott kompozíciók minduntalan szétesnek és groteszk töredékekké bomlanak fel. Hol a lendületet gátolja valami nehezebb közeg, ahol bábként pöckölik a szólistát, hol maga a szóló válik lehetetlenné, mert a szürke ruhások saját akaratukat kényszerítik egy-egy táncosra felszabadult szökdösés helyett. A kettőség furcsamód fonódik össze, valahogy úgy, hogy a maira hangszerelt, hűvös és nyugtalanító atmoszféra minduntalan legyilkolja a bartóki szabad áradást. Nem csoda, ha a skizofrén helyzet végül verbálisan is kitör a ki vagyok én? felkiáltásaiban.
Hasonló dekonstrukcióval operál Barta Dóra koreográfiája is, csak éppen ezúttal nem igazán sikerül a formát egy mederben tartani a tartalommal: túl sok a mellékszál, a felkapott szimbólum, tartalmas kép, de mélyebb kifejtés nélkül, ami mind-mind megnehezíti a befogadást és meglehetősen csökkenti az élvezetet. Pedig érdekes felvetések sorjáznak elő. Például a Háry kedélyesen fájdalmas dallamvilága mellé feles poharakból egyre nagyobb mámort hörpint valaki, vagy egy erőszakos alak erőspaprika terhek alatt rogy végül össze: mintha egymást kioltó magyarság-toposzokat látnánk, ahol az illuzórikus elgondolást induntalan kiüti egy valóságból ellesett motívum. Kár, hogy elszigetelt pillanatok maradnak, nem állnak össze érzékenyebb összefüggéssé. Vagy az a forma is érdekes lenne, ahogyan az eszes koldus ízes szavakkal elhangzó történetét a táncosok kifejező gesztusokká formálják, de valahogy ez is elhal, kifullad, folytatás nélkül marad.
A második részben túl sok minden keveredik és semmi sem válik hangsúlyossá, a fizikai színházi motívumok, a szimbolikus térelemek, hangsúlyos képek kifejtés helyett egy-egy impresszionisztikus állapotot ragadnak meg. Mindez még nem is szülne hiányérzetet, ha az egész folyamat belső logikája túljutna a rivaldán, és nem csupán alkotói izgalom maradna. Az ember egy idő után fel is adja az értelmezést és gyönyörködik a táncosokban.
Baán György, Feledi János, Katonka Zoltán, Kun Attila és Zachár Lóránd nemcsak technikailag oldja meg kiváló dinamikával a feladatokat, de ahol kell, bőven adagolják a humort is. Remek csoportos részek és duettek váltják egymást, az első rész egészen sodró erejű. A második részben a szilánkos szerkesztés miatt inkább csak nagyszerű pillanatra nyílik lehetőség. Közülük is katartikus erejű a két lány, Horváth Zita és a lenyűgöző Balássy Szilvia kettőse. Mintha anya és lánya párosában látnánk egy érzékeny viszonyt, egy eltéphetetlenül és marcangolóan szoros kapcsolat stációit, amely az egymáshoz tartozást kifejező „magzathordó pozícióban” végződik. Pontos és világos, többet mond minden szimbolikus jelrendszernél.
Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>