Az idén 85. születésnapját ünneplő Novák Ferenc egy olyan szellemi műhely alapító tagja, amely meghatározta a magyar kulturális és táncszínházi élet elmúlt 60 évét. A Csukás István által gömbvillámnak nevezett Tata ilyen módon maga az élő néptánc történelem, de régen és most is példaértékű modernséggel gondolkodott kultúráról, színházról, közéletről, fiatalokról. Novák Ferenccel beszélgettünk arról, hogyan került „jabrancok” közé, mit tanácsolt az őt árulónak nevező költőknek, mit gondol a hatalomhoz dörgölődzőkről, vagy éppen milyen frappáns fordulattal szólt vissza Aczél Györgynek.

Olvastam, hogy az 1954-ben alapított Bihari János Táncegyüttest tartja élete fő művének. Annyi mindent csinált, miért erről gondolkodik így?
Gondolja el, hogy ki mindenki indult el ebből az együttesből. 1951-ben bevonultunk katonának, 2 évet töltöttünk a katonaságnál, és mi, akik korábban táncoltunk, alapítottunk egy tánccsoportot, ami nagyon jól működött. Annyira jól, hogy nem kellett ágyút pucolni, kitaláltuk, hogy próbára megyünk helyette. Hárman elhatároztuk, hogy miután leszerelünk, megpróbálunk egy olyan együttest szervezni, ahol mi magunk neveljük a táncosokat. A leszerelés után egy évvel ez sikerült is, ez lett a Bihari János Táncegyüttes, és ahhoz, hogy ez egy kiterjedtebb szellemiség lehessen, megalakult egy önképző kör is. Elképesztő társaság volt, többek között olyan tagokkal, mint Martin György, Pesovár Ernő és Pesovár Ferenc tánctörténészek, néprajzkutatók, Szigeti Károly nagyszerű rendező, koreográfus, Tímár Sándor és Györgyfalvay Katalin koreográfusok, Lányi Gusztáv táncszakíró, Sántha Ferenc író, Fodor András költő, Sárossy Bálint zenekutató és Éri István régész volt a főnök. Ők nem táncos tagjai voltak az együttesnek, ez inkább egy szellemi góc volt, minden hónapban egy vasárnap összejöttünk, és akkor mindenféléről beszélgettünk. Éri István feladatokat osztott ki, különböző csak külföldi folyóiratokban megjelent cikkeket kellett lefordítanunk, és kiselőadást tartani belőle. Ez a szellemi műhely nyilvánvalóan megalapozta a következő 60 évet. Egymás után teremtődtek a tanítványok, akikből nem akárkik lettek, innen indult többek között Foltin Jolán koreográfus, aki a Nemzet Művésze lett, Szögi Csaba, a Közép-Európa Táncszínház vezetője, Mucsi János, a Duna Művészegyüttes igazgatója, Stoller Antal, több együttes vezetője és kitűnő néprajzkutató, Lőrinczy György, az Operettszínház igazgatója vagy Lelkes Lajos közkiadó tulajdonos, aki 25-30 nagyszerű népművészeti könyvet adott ki. A Bihari Együttes koncepciója 1983 tól átkerült a Honvéd Táncszínházhoz, innen is olyan kiváló tanítványok indultak el, mint Román Sándor, az ExperiDance vezetője, Horváth Csaba, a Fortedanse Társulat alapítója, Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház és Pataki András, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója, Horváth Zsófia koreográfus.

Ma mennyire van igény a fiatalokban a népi kultúra megismerésére?
A művészeti alapiskola a mai napig működik, 140 gyerek jár oda 6-tól 16 éves korig. Akkoriban nekünk csak 30 gyerekünk volt. Az országban ma 180 000 gyerek táncol, tele vagyunk művészeti alapiskolákkal. Mivel ezek után fejkvóta is jár, nagyon sok nagy együttes gyakorlatilag ebből él, a pedagógus szakot elvégzett felnőtt táncosok vezetik a műhelyeket, nyilván nagyon kicsi bérért. Rengeteg gyerek táncol, ha megnéz egy gyerek antológiát, visszanyeri a hitét az életben. A Fölszállott a páva című televíziós műsorban megforduló gyerekekhez például nincs hasonló Európában.

Ebből a nagyszámú közösségből hányan tudnak átváltani profi pályafutásra?
Az a baj, hogy nem is nagyon akarnak. Nem hülyék elmenni néptáncosnak, orvosok, tanárok, mérnökök akarnak lenni. A nemzeti programot hirdető kormány csak a nemzeti programot teljesítő táncosoknak nem adta meg a nyugdíjkedvezményt. Pedig a jelenlegi Bihariból is legalább 10-12 gyereket azonnal ki tudnék emelni, akik fantasztikus hivatásosok lennének. És hát van még egy fontos dolog, hogy értelmiségiek. Nekik fele annyit kell magyarázni.

A Bihari Együttes ars poeticája mindig az volt, hogy nem lépéseket, hanem annál sokkal többet tanulnak.
Kötelező volt színházba járni, filmeket nézni, amelyeket azután meg is beszéltünk. Ha eljött hozzánk egy író, aki felolvasott valamit, akkor a 13-14 évesek már részt vehettek rajta. Volt olyan, akinek ugyan csak egy érettségije volt, de a műveltsége 8 Biharinál töltött év után felért egy bölcsészkari műveltséggel.

Hogyan fogadták az 50-es években, hogy a néptáncból színházat akartak csinálni?
Ez volt a hitvallásunk, így indultunk, és mindenki, aki tanítvány lett, ebbe épült bele. A néptáncból kiindulva nekünk is olyan mondanivalónk volt, mint a kortárs filmművészetnek vagy irodalomnak. Nagyon tiszteltük azokat, akik csak a tiszta forrást akarták megmutatni, de nekünk ez nem volt elég. Mi anyanyelvnek tekintettük ezt a fantasztikus mozgásanyagot, amit a saját elképzelésünk szerint használtunk.

Érték támadások emiatt?
Volt egy időszak, amikor közülünk csak Tímár Sándorról lehetett írni, mert csak ő választotta a tiszta forrást. Sajnos nagyon jó költők is beavatkoztak ebbe, ők gerjesztették a vitát. Megéltem, hogy két Kossuth-díjas költő egy éjszaka azt mondta, hogy mi árulók vagyunk, mert tönkretesszük ezt az anyanyelvet. És akkor azt válaszoltam nekik, hogy van egy ötletem, vegyenek elő egy Kriza kötetet, minden nap másoljanak ki egy balladát, és írják alá a nevüket. Nagyon dühös viták voltak akkoriban, érdekes, hogy a legsúlyosabb értelmiségiek is beleavatkoztak ebbe.

Ma ilyen értelemben már nem számít ügynek a kultúra.
Akkoriban ez kicsit pótcselekvés is volt, a hivatalos politika nem igazán szerette ezt a túlságosan nemzeti kultúrát, mindig féltek, hogy a nacionalizmus irányába mozdul a dolog. Az értelmiségiek pedig elkezdtek félni, nehogy bedőljünk ennek a nagy szocialista kultúrának. Nagyon csúnya viták voltak. A Repülj páva című énekverseny kapcsán még a közelmúltban is azt fogalmazták meg egyébként csodálatos értelmiségiek, hogy ne legyen feldolgozott egy szám, mert aki ezt teszi, az áruló. Mint mi, akik annak idején Kőműves Kelement vagy a Magyar Elektrát csináltunk. Fantasztikus gondolkodók mondanak olyan hülyeségeket, hogy az ember falra mászik.

Ön viszont már akkor felismerte, hogy egy olyan előadással, mint például az István, a király, ahogy mondta „tízszer tízezer” fiatalt el lehetett érni.
Az első István, a király után sok volt a politikai támadás, és azon voltak kiakadva, hogy én hogyan dolgozhatok rockerekkel. A mesterem, Molnár István azt mondta, „maga olyan rendes fiú, Novák, miért keveredik ilyen jabrancok közé?” Miután a Kőműves Kelemennek ilyen óriási, átütő sikere volt, Szörényi Levente és társai úgy gondolták, bevesznek az alkotógárdába. Egy éven keresztül minden csütörtökön összejöttünk, és ott minden részletet megtárgyaltunk. Már a bemutató előtt fél évvel tudomásul vették, hogy folklórt fogok csinálni, hogy ezzel is jelképezzem, a nép ezt, a jelmezesek pedig mást képviselnek. Annak, hogy rockzenére folklorisztikus táncok vannak, hatalmas sikere lett. Copyright-olnom kellett volna, mert utána mindenki ezt utánozta.

Szép fordulat az élettől, hogy Ön volt az első István, a király koreográfusa, és a fia, Novák Péter rendezte talán az utolsót a Királydombon.
Az övé egy szcenírozott koncert volt, de jól sikerült, ott voltak a régi öregek is. Bementem egy próbára, és egy órára leállt a próba, elkezdődött a nosztalgia. Péter fiam egyébként az első előadásban gyerekszereplőként vett részt.

Mit jelentett az István, a király 1983-ban és mit most?
Ez egy színházi siker, amit úgy látszik, időről időre elővesznek. Mint bármelyik nagy klasszikus darabot, a rendezők szabadon értelmezik. Szikora János úgy értelmezte, Alföldi Róbert így értelmezte, én meg 2003-ban Csíksomlyón a magam módján.

Az Ön számára miről szólt?
Hát, arról, amit megírtak. Bizonyos dolgokat nem akartam kihangsúlyozni, ami 83-ban hangsúlyos volt. Inkább királydrámaként fogtam fel az egészet, amelyben iszonyatos hatalmi harcok vannak, mint bármelyik Shakespeare-királydrámában. Varázslatos volt, ott fent a nyeregben megcsinálni, 350 000 nézője volt. Az István, a király valamennyi előadásának összesen nem volt ennyi nézője.

Milyen energiája van 350 000 embernek?
Elképesztő. Amikor 350 000 ember egyszerre ordítja a dalokat, mert mindet tudják. És a színpadon volt pár erdélyi színész, akit diákkorában megvertek, mert az István, a királyt hallgatta.

Sokszor megnyilvánult, felemelte a hangját közéleti és kulturális kérdésekben, volt ebből valaha problémája?
A szocializmus alatt sem foglalkoztam ezzel, most sem foglalkozom. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia meghirdetett egy olyan programot, amellyel nem értettem egyet, olyanokat nyilatkoztak, amiket én nem tartottam elfogadhatónak, akkor kiléptem. Pedig az havi 200 000 Ft-os fizetést jelentett. Látja, hogy ennek ellenére továbbra is elismerik a munkámat. Ugyanez volt annak idején a tábornokaimmal, elképesztő dolgokat mondtam, és nekem lett igazam. Minden tanítványomnak azt mondtam, ne féljetek. Boldog vagyok, hogy néhány kivételtől eltekintve ilyenek lettek, tisztán beszélnek, és kész. A lányom (Novák Eszter színházi rendező – a szerk.) aztán végképp, ő egy igazi faltörő kos. Emiatt színházat nem is kaphat Magyarországon, most ilyen időket élünk. De mindenfelé hívják, most éppen a Szlovák Nemzeti Színházban rendez.

Még Aczél Györgynek is frappánsan válaszolt, amikor burkoltan megkérdezte, nem akar-e disszidálni.
Az István, a király szegedi bemutatója után mondta, „hallom, milyen sikerei vannak Hollandiában, miért nem viszi ki a gyerekeket, hogy egy ottani iskolában tanulhassanak?” Lehet, hogy nem volt hátsó gondolata, de a poént nem hagyhattam ki, és azt válaszoltam, „Gyuri bácsi, én nem okozok maguknak ilyen örömet.”

Soha nem is akart elmenni?
Nem. Ráadásul akkoriban az volt a törvény, hogy ha az ember 1 évig és 1 napig állandóan kint volt, akkor teljes vámszabadságot kapott. Mégsem vállaltam, mert nem akartam itt hagyni az itthoni munkáimat. Úgyhogy ki-be jártam Amszterdamba, vagy 8-10-szer mentem évente egy LADÁ-val.

Olyan sem volt, hogy szakmailag úgy érezte, elfogyott Ön körül a levegő?
Nem, tulajdonképpen, ha sok bosszankodás árán is, de mindent megcsináltam. Ha a Honvéd Együttesnél töltött első időszakomban az együttes nem fogadott be egy szinopszist, akkor megcsináltam a Bihariban, és nemzetközi nagydíjat nyertem vele. Tulajdonképpen mindent megcsináltam, amit szerettem volna.

Azokat a fiatalokat, akik ma elmennek, megérti?
Nem jó a hangulat az országban. És a fiatalok nem csak a kereseti viszonyok miatt mennek el. Kétségbe vagyok esve, hogy mennyi barátom gyereke távozott, és boldog vagyok, hogy az enyémek nem. Péterben vannak indulatok, de soha nem fog elmenni. A lányom nem kap itthon színházat, pedig mindenki tudja, hogy ahova beteszi a lábát, ott abban a pillanatban közösséget kezd teremteni. Erdélyben kapott erre lehetőséget, nemrég a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője lett. A baráti körömben azonban elkeserítő a helyzet, a fiatalok legtehetségesebb rétege tűnik el.

Visszatérve arra, amit egykor a tanítványainak mondott – mit lát maga körül itthon a színházi, táncszínházi életben, félnek?
Félnek. De van 4-5 koreográfus, akik nagyon elkötelezték magukat az aktuális politikához, ők aztán semmitől sem félnek – de tőlük mindenki tart. Úgy látom, van bennük egy kis bosszúállási hajlam is. Az a tolakodás, ahogy mindenfajta kulturális pozíciót meg akarnak szerezni a Nemzeti Kulturális Alaptól kezdve mindenféle más helyeken, nekem nem elfogadható. Másrészt az alkotás rovására is megy egy idő után, ha dörgölődzöm a politikához, és minden ötletemhez pénzt kapok. Akkor egyszer csak többet alkotok, mint kéne, és minden egyforma lesz. A szocializmus alatt nem kellett ennyire dörgölődznie senkinek. A Honvéd Együttes művészeti igazgatója voltam, de soha az életben nem szólítottak meg, hogy lépjek be a pártba. Hát, ma nem így megy. Ha valaki nem a megfelelő színházi társasághoz tartozik, nem kap megbízást. Talán eltűrik – na, de meddig? Nagyon veszélyes, ha csak politikai alapon neveznek ki embereket, mert így tehetségtelenek is pozícióhoz juthatnak.

Amikor 2012-ben kilépett az MMA-ból, a beszédében azt mondta: „Nyomunkban van sok ezer tehetséges fiatal.” Egész pályája során nyitott volt a fiatalok iránt, vannak, akik félnek tőlük?
Persze, hogy félnek tőlük. Amikor az a közgyűlés volt, amin az előbb említett beszédet mondtam, akkor is betörtek a terembe, de ahelyett, hogy tárgyaltunk volna velük, kirúgtuk őket. Persze, hogy félnek, ahelyett, hogy boldogok lennének. Én olyan boldog voltam, ha egy tanítványom lázadt, mást csinált, nem olyat, mint én.

Ebben a beszédben arra is utalt, hogy az MMA ellenségképet teremt.
Ez benne van a hétköznapokban és a színházi életben is. Nemzeti vagyok vagy liberális, aki elárulja az országot.

A néptánc része a népi kultúrának, ami egy nemzeti kormány esetében kiemelten fontos – ettől speciális helyzetben van ez a terület?
Akik most a hivatalos ideológiához tartoznak, azért szeretik, mert abban semmi veszély nincs. A színvonal nagyon magas, eszméletlenül jól táncolnak. Ha pedig valahol olyan táncszínházi darab készül, ami utal a jelenlegi politikai helyzetre, akkor annak nincs akkora nézettsége. De nem is nagyon törekszenek erre a fiatalabb koreográfusok. Nagyon értékes dolgokat tesznek le az asztalra, de nem céljuk, hogy a napi politikát belevigyék.

A Honvéd Együttessel tartja még a kapcsolatot?
Távolról egy kicsit, de munkakapcsolat nincs. Új művészeti vezető lett, akinek más a koncepciója.

Rossz látni az irányváltást ennyi ott töltött év után?
Nekem nem, de a külsősöknek igen. És az a pár ember, aki még ott van, nem érti, miért kellett azt a repertoárt eltüntetni, amivel a világot bejártuk. Még most is tesznek fel nekem kérdéseket külföldről. Amikor hazajöttem Hollandiából, és elvállaltam az együttes vezetését, azt mondtam, olyan repertoárt szeretnék felépíteni, ami nem turnéra készül, hanem táncszínház. Turnéra olyan műsort kell vinni, amit az impresszárió az egzotikus különlegessége miatt akar megmutatni a közönségnek. Úgy gondoltam, engem hívjon meg a befogadószínházi réteg, és ez teljesen bejött. Olyan színházak hívtak meg, ahol soha más magyar együttes nem járt, például Avignon-ban vagy az amszterdami Carré Királyi Színházban, ahol háromszor is voltunk, és ami Európa egyik legismertebb befogadó színháza, a Théâtre de la Ville-ben öt előadásunk volt. Ezeknek a színházaknak ráadásul pénzük is van, volt olyan hely, például a Saint Etienne-i operaház, ahol 11 millió forintot adtak egy előadásért.

Hogyan érintette, hogy a Honvéd Táncszínház 2014-ben Magyar Nemzeti Táncegyüttesre változtatta a nevét?
Most a trafik is nemzeti. Az a divat, hogy minden nemzeti. Pedig a Honvéd már egy név lett Európában, ez így reklám szempontból sem jó. De nekem ebbe nincs beleszólásom, és nem is akarok beleszólni. A régi Honvédosok fel vannak háborodva, de én miért lennék?

Nemrég volt a 85. születésnapi gálája. Korábbi kerek évfordulókon mindig attól tartott, majd blamálják a tanítványai, most mi történt?
Azért elképesztő pamfleteket csináltak, öt évvel ezelőtt is nagyon jól szórakoztam. Hogy is félnék? Ha az ember nem nagyon hiú, akkor boldog, ha kifigurázzák. A régi politikusok kifejezetten meg voltak sértve, ha a karikaturisták nem foglalkoztak velük. De most úgy gondoltam, jobb, ha az est második része a Forrószegiek című darab lesz, a széki Rómeó és Júlia, amely nagy nemzetközi sikert aratott, és egy olyan periódust fémjelez, amelyben Diószegi László és Foltin Jolán készítettek olyan kitűnő műveket, amelyekkel az együttes bejárta a világot. Péter fiammal megállapodtunk abban, hogy az első részben felülünk a színpadra. A közönség ragyogóan röhögött másfél órán keresztül, magamról és a tanítványaimról anekdotáztam, Péter cikizett engem, én cikiztem őt, elvoltunk. Csukás Istvánnak nemrég volt az irodalmi estje, rögtön mondta is a szervezőknek, hogy „a Tatát meghívni, a Tatát meghívni.” Pedig tudta, hogy ha én odamegyek, akkor blamálni fogom. Ő írta rólam azt a híres írást, aminek Tata, a gömbvillám volt a címe. Nekem a baráti köröm egyébként inkább az irodalom környékéről van, már régóta ez a helyzet, ötven éve. Abból az önképzőkörből ered, volt egy korszak, amikor átalakítás miatt a Biharival szemben lévő iskola tornatermében próbáltunk, és miután közel volt a Hungária Kávéház, nagyon sok író jött a próba végére lábtangózni. Így jött össze a baráti kör, meg velük volt miről beszélgetnem.

Ma még koreografál?
Nem igazán, inkább tanácsokat adok. Sok fiatal keres meg szövegkönyvvel, vagy elmegyek, hogy megnézzek készülőfélben lévő darabokat, és elmondom a véleményem. Sok helyen sok dramaturgiai hiba van, de vannak nagyon tehetséges dolgok is. Olyan átütők viszont nem igazán, mint az általunk fémjelzett korszakban. De a minőség jó. Most láttam egy Mihályi Gábor által koreografált darabot Sepsiszentgyörgyön, hosszú idő óta ez volt az első olyan, amire azt tudtam mondani, hogy majdhogynem műfajteremtő. Nagyon boldog voltam.

Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Lékó Tamás