Kalevala - a Debreceni Csokonai Színház és a Fortedanse közös produkciója,
rendező- koreográfus: Horváth Csaba

Színes tollúra pingált emberszellemek bolyonganak önnön erdejükben. A baltával saját törzsükbe hasítanak, táplálékért a másik húsába tépnek. A megolvasztott jégmező kifolyik a talpuk alól, verejtékező testükből épül a ház, amelyben utódaik laknak majd. Ez a törvény a testörvényben.

Az emberlét ellentmondásosságai oldódnak fel a Kalevala Horváth Csaba (és az író, Szálinger Balázs) álmodta színes vízióiban. Az északi eposzból született előadás teremtésről és enyészetről mesél költőien, a heroikusan szép pillanatokra mindig árnyékot vet az elmúlás, és fénybe borítja őket az újrakezdés. Vejnemöjnen (Mucsi Zoltán) szárazságával, esendőségével és visszafogottságában is ezernyi árnyalatával válik el a szellemtömegtől. Kezdetben lánykérése és boldogságkeresése, majd kétkedése és kérdezése rajzolja a vonalat, amelyre a jelenetek fűződnek. A szarkasztikus Vejnemöjnen útját szimbolikus (és gyakran túlzóan öntudatos és egysíkú) szellemek kísérik, őróla az utazás során nagyrészt meg is feledkezünk. Az előadás vérző (de nem túl mély) sebe kétarcú, hiszen egyúttal éltető nedvvel is ellátja a szövegszövetet: az eposzi alap nem bír annyi drámai erővel és ponttal, amely összeolvaszthatná a vízió kavargó darabkáit, másrészt korlátlan szabadságot ad az alkotónak. A korlátok nem tartóztatják a gondolatáradást, így éppen az nem mondható ki egyértelműen: miről is kíván szólni Horváth Csaba előadása. Halandóság, köznapi hősiesség, a haladás okozta tragédia és a globális felmelegedés egyaránt helyet kap a pillanataiban és egészében is meggyőző, de túlzsúfolt produkcióban.

Kapálódzik és hullámzik a színes testtömeg, egyidejűleg a tér megannyi részében, így elkerülhetetlen a figyelem megoszlása (amely alól alkalomadtán éppen Vejnemöjnen csusszan ki). Emberi (nézői) nézőpontok sokasága egy követhetetlenül hömpölygő világfolyásban, amelyben nincs egyetlen, csak számos egymásra épülő kisvilág. Sokhelyütt szelel be az előadásba az irónia és a humor: a babusgatott gyermeklány gügyögésében, a klasszicizált szövegbe kevert káromkodásokban és a környezeti károsodásokat tudálékos pontossággal leíró szakszövegekben. Utóbbiak egyszer felszínes humormorzsák, máskor drámai vallomások: Mercs János fehér bundakabátba bújt Jegesmedvéje sejtjeinek vegyszer okozta enyészetét mondja el kínzó részletességgel monológjában. Torokból zúgó, keserű medveüvöltése rendre felzeng az előadásban. Eposzian burjánzó szöveg a Sör (Horváth Lajos Ottó) tragikus vallomása, amely a nedűhöz vezető testnedvekkel átitatott gyötrődéseket tárja fel.

A szereplők sokfélét játszanak, hangsúlyosan és kitartóan egyénítve csupán Mucsi Zoltán emberhőse van. Kevésbé kitartóan, de majdnem folyamatosan Louhi, a kitaszított, mítoszian agg rémboszorka (Földeáki Nóra), aki sértett feketeségével a forgatagba vegyülve is az elmúlást idézi. A többi szereplő hol kezdetben meghatározott karaktere szerint, hol karrá keveredve vesz részt a játékban (mindenki minden pillanatban). A táncosok elvétve vesznek részt színészekénél bonyolítottabb koreográfiában (kivétel Barta Dóra és Túri Lajos kettőse), és nem tisztázódik, mi a szerepe beszédtelenségüknek (tehát szerepeltetésüknek), hiszen a színészek maguk is többször alkotnak lenyűgöző és akrobatikus emberkompozíciókat. Vati Tamás (Nap) és Blaskó Borbála azonban a textus szintjén sem rí ki azok közül, akiknek nem a mozgás, hanem a beszéd az otthonos közege.

A csupán színes alsóneműt és csizmát viselő szereplők testének különböző felületeit színes vonások borítják: talán toll, talán szőr, egy mesterséges folklór díszmintája, Vejnemöjnen karján és lábszárán rozsdabarna keresztek. A deszkától plafonig fehér térben fehér kérgű fatönkök között járják az élethaláltáncot: duókba és triókba gabalyodnak a játszók, néha lelkükbe fordulva remegnek a rönkökön. Az északi fehérséget olykor színezi a játékteret keretező csőben végigszaladó, és fejbevájóan visító hidegszínes neonfény. Élével a tönkök fájába, sivító párbeszédével a fülekbe hasít a Fejsze (Krisztik Csaba) és a Kés (Mészáros Tibor). A fahasogatás több ízben jelentkezik az előadásban: a penge néha célt téveszt (de természetesen nem talál), és a húsba hasít. Az embererdőt maga az ember hasogatja aprófává. Gigantikus finálé, mikor a semmivé pusztított térben a szereplők vaselemekből házat építenek. Az egészében bemutatott folyamat köznapi és izzadságos, mégis felemelően gyönyörű, benne tetőzik az egymásra figyelés és összpontosítás, amely mindvégig az előadás sajátja. A produkció dimenzióján túl pedig a halandó ember enyészeten diadalt arató küzdőereje. A munka végeztével körbejárják a vázházat, és lassanként mindannyian beépülnek (aláfekszenek, hozzásimulnak), majd leszáll a mindent záró sötét. Emberalapra épül az ember háza, amely utódainak élettere lesz. Felfaljuk és megszüljük egymást, ez a halhatatlanság (és a Kalevala ) titka.

Szerző: Halász Glória

Fotók: Jackel Barbara