A pár hét múlva ötvenkettedik életévét betöltő flamand táncos, koreográfus, pedagógus napjaink egyik legnagyobb, élő táncalkotója, és – mint arról ismételten megbizonyosodhattunk: táncos pályája harmadik évtizedének végén járva – ma is kiemelkedő előadója. Idei vendégjátékának további jelentőséget ad a tény, hogy a Rosas kereken húsz esztendeje, 1992 őszén mutatkozott be a magyar közönségnek két, emblematikus produkciójával, a Rosas Danst Rosassal és az Achterlanddal a Petőfi Csarnok, illetve az Erkel Színház színpadán. A társulat produkciójával aztán tizenhárom évvel később, 2005-ben találkozhattunk újra: Keersmaeker ekkor hozta el megejtő szépségű és erejű, intim szólóját, a Joan Baez koncertalbumára alkotott Once-t. A Rosas mindössze egy éve járt itt legutóbb, azaz harmadik alkalommal: Bartók-estjükön két koreográfiát: a kétszereplős Mikrokozmoszt és a négyszereplős IV. vonósnégyest láthattuk. A Fase-ban második alkalommal láthattuk magát a társulatvezető-koreográfust is táncolni hazai színpadon. Mit láthattuk: csodálhattuk.
A Steve Reich kompozícióira készült, négy tételes táncmű bemutatóját – már megint egy kerek évforduló – 1982 tavaszán, Brüsszelben tartották. A múlttal, a saját személyes (és persze, hogy: szakmai) múlttal bátran és szikár józansággal találkozni hajlamos Keersmaeker korszakhatározó alkotását 1993-ban újította fel: azóta is egyik legtöbbet játszott műve ez.
Megjegyzendő, hogy Keersmaeker jó karban tartja, azaz folyamatosan játssza-játszatja korai remekeit: a tavaly, Budapesten játszott Bartók-estet például 1987-ben alkotta.
Piano Phase, Come Out, Violin Phase, Clapping Music: Steve Reich négy virtuóz, a zenei minimalizmus irányzatán belül – de általánosságban véve, a 20. századi zeneművészetben is – ikonikusnak számító alkotása 1966 és 1972 között keletkezett. Akkor, amikor a most a Trafóban az estet és előadóit-alkotóját ünneplő közönség túlnyomó része még meg sem született. Mindez csak annyiban lényeges, hogy tapintható volt a kollektív meggyőződés: Reich zenéje ma is frissességével, roppant sodrával hat. Hasonlóképen nem vesztett semmit erejéből és revelatív hatásából Keersmaeker ezekre alkotott táncműve sem.
A pedagógusként is az óriások közt számon tartott Keersmaeker köpönyegéből a ma táncművészetének számtalan, kimagasló alkotója és előadója bújt elő. (Ízelítőként néhány nagyság, ki az Anne Teresa alapította és vezette P.A.R.T.S. iskolájában, az első években tanult, s a hazai közönség számára is ismerős: Arco Renz, Erna Ómarsdottir, Charlotte Vanden Eynde, Sidi Larbi Cherkaoui, Eléonore Valére.)
A Fase múltba pillantó hangulatát a játék elején egészen profán nesz adja meg, mintha csak játszásiból. A tételek címét és az estről szóló alapinformációkat félméteres, fekete alapra írt fehér betűkkel vetítik a háttérfalra. Jól hallhatóan zümmög és kattan egy diavetítő…
A Piano Phase három páston játszódik: nyitóképében a két táncos, Keersmaeker és az alkotás bemutatásának évében (!) született, norvég Tale Dolven a háttérfal tövében. Látványos sziluettjük hatalmas méretben vetül a muráliára. A roppantul precíz tánckompozíció izgalmasan játszik a táncosok vetett árnyékával. A két, halvány alak „metszéspontokban” találkozva, pillanatokra egymásra vetülve izgalmas, absztrakt formákban válik majdnem feketévé – a két hús-vér test vetülő árnyékaként hárommá és néggyé. A törtfehér, bőszoknyás ruhát és kissé ormótlannak ható cipőt viselő táncosnők repetitív mozdulataikban lépnek be a zene láthatatlan terébe, teszik hús-vér látvánnyá a hallhatót. Keersmaeker káprázatos alapossággal jelenít meg minden egyes taktust, jelez, ragad meg minden egyes lenyomott billentyűt. Az apró pontokban finoman alakuló, kanyargó, vissza-visszatérő motívumokat lélegzetelállító pontossággal követi. A két táncos játékának óraművi precizitását, az apró, alig érzékelhető, a zenei repetícióban feloldott változást és annak mozgásbeli kivetülését nagyon is emberi, profán apróságok tartják innen az éteriségen. Keersmaeker suttogva szól olykor társához, az orrát vakarja, törli a kerengő dervisek táncát idéző, pompás, örvénylő mozgás közben. A jobb kézzel mintha önmagát lendítő, az örök mozgás érzetét keltő játék végén süket csend áll be, az ember úgy hallja a füle zúgását, mintha csigaház járatába hallgatózna bele.
A macskaléptű játékot a Come Out című kompozícióra készült darab követi. Az említett, tapintható csendet (még a vaksötétben) cipősarkak kopogása töri meg. Az emberi beszédet – egyetlen mondatot – pompásan zenévé, sistergő, morajló, zúgó hangszövetté alakító Reich művét a két táncos egy-egy tonettszéken ülve „mozdítja meg”. Keersmaekeren és Dolvenen magas sarkú csizma, fejük fölött egy-egy halvány fényű, mélyre leeresztett lámpa függ.
Az egymás mozdulataira hol feleselő, hol azonos ritmusba kapó alakok árnyéka most a szín csupasz, jobb falára vetül. A hideg, csillogó fény a színházterem utcai vasajtajára és környékére rajzolja kettejük alakját. Fényváltás után már két fénynégyzet világítja meg őket a magasból. A koreográfia mintha egy társalgási helyzet karikírozott testbeszéd-kivonata lenne.
A Violin Phase Keersmaeker szuggesztív szólója. A táncos már forgásban lévő alakja lassan bontakozik ki a felderengő fényben. A tér közepére homályos határvonalú fénykör vetül. Ennek peremén, sötét és világos határán mozog, forog-örvénylik teste. Keersmaeker egyre mélyebben, egyre markánsabb mozdulatokkal hatol be a kör közepére. Íveket kanyarít belé, cikkelyeket jár, a középpontot érintve, lassan – jellegzetes mozdulatokkal – meghódítva azt. A közép mágnesként vonzza be alakját, hogy vissza-visszatérjen a szélre. A Reich-mű finom hangulati jegyeit a táncos szinte frivol gesztusokkal követi. Bugyit kivillantó szökellései, szoknyájának meg-megemelése valamiféle néptáncjáték, népi gyermekjáték, ugrós jegyeit idézi.
A negyedik, legrövidebb Clapping Music igazi bravúrdarab, pompás befejezés. A lényegre törő műcímekhez szokva, itt sem éri meglepetés a Reich-kompozíciókat nem ismerőket: taps ritmusára mozog most ismét mindkét játékos. A nyitányban egy (a háttérfalra vetített) vízszintesen húzódó, négyzetes fényszilánk előtt pillantjuk meg inget-nadrágot viselő alakjukat. Jobbra fordulnak: írásjel-szerű oldalukat, hullámzó, lábujjhegyre álló, rogyó-kinyújtózó alakjukat látjuk mi, frontalitáshoz szokottak, meglepetten. Mint két, fürgén mozgó, megelevenedett hangjegy, ritmusképlet állnak előttünk. A fényes, jobb belső sarokból lassan, szinte észrevehetetlenül finom mozgással vándorolnak be a tér közepére, majd kötnek ki a Come Outnál látott, helyükre újra belógatott két lámpa alatt. Az ember falja szemével pompás látványukat.
Egy kivételes elme ragyogásában fürödhettünk a Rosas negyedik vendégjátékán is. A szikár, a zenével rendkívüli leleménnyel kommunikáló keersmaekeri mozgáskincsnek a múló idő által kikezdhetetlennek tűnő erejét érezhettük magunkon.
A Fase a Trafó most lezáruló tizenhárom esztendős, világnagyságok sorát felvonultató korszakának utolsó, kiemelkedő jelentőségű táncművészeti vendégjátéka volt. Csak az a süket csönd ne jutna az eszembe, a Piano Phase után.
Szerző: Halász Tamás
Fotó: Herman Sorgeloos