A RubberbandDance koreográfusa nem akart korszakalkotó előadást létrehozni, nem keresett feldolgozatlan témát, nem akart többnek látszani, mint ami, és éppen ezért nem vált erőltetetten művészivé sem. A Magyarországon először bemutatkozó koreográfus, Victor Quijada köznyelvi egyszerűséggel szól nő és férfi viszonyokról, munkáját túlbeszélés vádja nem érheti. Lényegre törő, összeszedett és szórakoztató.
A 2002 óta Montrealban működő RubberbandDance élén a kaliforniai utcatánc-stíluson nevelkedett Victor Quijada áll, aki bár sok egyéb irányzatban elmélyült, saját stílusában mégis megtartotta – igaz ízlésére formálva - a Los Angeles-i, Venice Beach-i feketék stílusát. Átmentette koreográfiáiba a napfényt és a lazaságot, a szokványos félkörös vagy két soros párbajozós térformát, de a filmvilág központjában megtanulta azt is, hogy csakis tökéletességig csiszolt munka adható ki a kezei közül. Ahogyan a mi József Attilánk mondta 1936-ban: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Bár Quijada valószínűleg nem találkozott ezekkel a sorokkal, munkáján mégis effajta igényesség látszik. Amerikában alapvető elvárás a profizmusra való törekedés, ez alól a koreográfus sem kivétel. Victor Quijada a Loan Sharking hat évnyi anyagából készült válogatás-estjén bebizonyítja, hogy legyen a (színpadi) forma, a stílus bármilyen, ha a kivitelezés sikeres és magas szintű, az előadás is működik. A legjobb ötlet is elhamvadhat, ha a megvalósítás csorba, és ugyanez fordítva is igaz: egy átlagos ötlet is lehet feledhetetlen, ha a tökéletesség igényével munkálják meg az alkotók az anyagot. A RubberbandDance esetében ez utóbbi állítás érvényesül.
Az amerikai maximalizmust már a nyitóképben fellelhetjük, amint hét táncos sziluettje a szemből érkező gégen fényekkel megvilágított színpadon egyvonalban, egymástól pár lépés távolságban gyors iramban a hátsó díszletfal felé siet, majd belevész a sötétségbe. A nagy távlatot keltő illúzió izgalmas látvány, szép fények, jó gondolat. Szokatlan, hogy a táncosok a kezdéskor nem érkeznek, hanem elmennek. A jelenet a maga puritánságával és a finoman jelzett gondolatiságával egyszerre meghökkentő és megszokott. A Los Angeles-i filmvilág látásmódja hagyhatott nyomott a koreográfuson, mert a hatáskeltés hasonló eszközeit később is beveti és elsősorban a fény elhelyezésével operál. A nyitó képben a vizuális áthallás sok film kezdő vagy záró jelenetével párhuzamba hozható, ahogyan a semmiből előtűnnek vagy ködbe vesznek az egymás mellett haladó szereplők.
Nem riad vissza az együttes a humortól sem. A gesztusnyelvet is tabuk nélkül felhasználó koreográfus ezzel belép abba a körbe, akik a DV8 mezsgyéjén haladva amerikanizálják a stílust; mint például a Los Angeles-i John Jasperse Company. Ouijada egyszerű helyzetkomikumot használ, a színpadon magára maradó táncost karikírozza, aki mozdulatai közé elrejti a színpad takarásában álló társaknak szóló jeleket. A táncos végül még egy laza mozdulattal a hang technikusnak is felint egy köszönöm erejéig, pontosan úgy, mint a már említett együttes egyik táncosa a Korrigált igaz történetek, vágyképek és nyílt hazugságok című darabban.
A nézőtéren megszólaló telefon és a faragatlan tulajdonosa, aki még beszélni is elkezd, megzavarja a kombinációit némán bemutató táncosnő munkáját. Mindaddig, amíg fel nem ismerjük, hogy a telefonáló maga is táncos, aki értetlenkedve kérdezi, hogy „Valóban?” majd hangot érzelmeinek is, miszerint „elveszettnek érzi magát”. Tanácstalanságát a lány enyhíti lírai kettősükben.
Az ezt követő duett még kifejezőbb. Egy férfi és egy nő szövevényes, bonyolult kapcsolatrendszerét mutatja be, melyhez Ouijada remek kifejező formát talál. Egyetlen motívumra épül a kettős: a lány ragaszkodására, vagy prózaibban fogalmazva a ragadására. A férfi előadó maga a koreográfus, akinek partnernője egy apró termetű táncosnő. A férfi testét a nő úgy használja, akár egy megmászható fát, azon csimpaszkodik, fel-alá mászik rajta és egy pillanatra sem engedi el. Ha mégis megtenné, a férfi önként vállalja újra kissé alárendelt szerepét. A koreográfus bizonyára ezt a pas de deux-t tartja a legsikeresebb kompozíciójának, mert zárójelenetként megismétli kis variációkkal.
Dicséret illeti a darab dramaturgiai munkáját is. Ha nem tudnánk, hogy a Loan Sharking több etűd egymás mellé helyezett sora, akkor egy egységként értelmezhetnénk és talán még valamiféle történetet is a dramaturgiai váz mögé képzelhetnénk. A szépen összefűzött jelenetek emberi – főként férfi-nő – viszonyokról szólnak, melyek kölcsönhatásba lépnek egymással sorba rendezésük által.
A mexikói-amerikai koreográfus láthatóan fogékony a világra; darabjának több szintjén fellelhető mindent megfigyelő, magába gyűjtő személyisége. Legszembetűnőbb az a mozgásnyelv, amelyet nem kötnek semmiféle korlátok. Az Ouijada mozgásrendszerének egyediségét az adja, hogy nem erőltetetten keveri össze a tánc irányzatait, hanem a felszedett, beszívott tudását tabuk nélkül vegyíti össze. Az utcatáncok nyelvezetét absztrahálva már eltávolodott annak eredeti rendeltetésétől, de megőrizte ruganyosságát és akrobatikusságát. A megkövesedni kezdő kortárs mozdulatvilágától azonban szintén távol áll stílusa; táncosainak képessége, izmaik kötöttsége egyébként sem tenné lehetővé a klasszikus vagy kortárs mozdulatok elvárásszerű bemutatását. A hip-hop, break és elecric-boogie elemeinek használata éppen ellenkezőjét várja el a táncosoktól, mint a minden mozdulatot elnyújtó jazz technika. Ezáltal a mozdulatvilág kissé – amerikai kifejezéssel élve – „grounded” lesz, amely jelen esetben a földhöz való kötődést, szögletességet, dobozba zártságot jelenti. Néhány perc után azonban hozzászokik a szemünk a látványhoz és ekkor már nem lesz zavaró a szokatlan stílus.
Quijida merészségével megmutatja, hogy működhet a hip-hop, break, electric boogie kortárs táncként a színpadon.
Szerző: Vida Virág
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>
Vida Virág: Szögletes profizmus
- Részletek