A produkció sokkal inkább design- mint színházművészet. Olyan alkotás, amelyben a hangsúly az összehangoltságon van, a tökéletes látványon, a minden színházi és cirkuszi eszközt használó paletta-fitogtatáson; ahol az eszközért van a művészet és nem pedig a művészet kiszolgálója az eszköztár. De mindez nem bűnlajstrom, inkább csak megállapítás, hiszen a publikum lelkesen rajong a revü-műsorért és soha ennyire nem éreztem annak az ókori örökzöld szentenciának a velejét mint, a Szigeten a Malabar után, miszerint a népnek "Cirkuszt és kenyeret!" kell csupán szolgáltatni a jó közérzethez. Ezzel minden és mindenki megvásárolható. A nagy cégek nagylelkű promócióira vadászó szigetlakók az ingyen cirkuszt is nagyon élvezték.
Ebből a győztes helyzetből indította show-ját vagyis inkább hatalmas guruló díszlethajóját a Malabar. A holdfényben remekül mutató fehér monstrum szerkezeti pillérei a spanyol Gaudí mozaikkertjének kecsesen amorf vonalvezetésére emlékeztetnek, színében azonban más, hiszen nem csak a hatalmas díszletet, de az azon megjelenő muzsikusokat, és az összes szereplőt vastagon fedi a rizsporos álomvilág. A tatban helyet foglaló barokk zenekar kezében a hegedű jól megfér a basszusgitárral, és a különös hangú énekesnő - már-már elvárásszerűen - képes a kortárs opera és az alternatív rock között egyensúlyozva, különböző artikulálatlan hangokkal és sikolyokkal kevert emociális töltetű zenei élményt nyújtani.
Az előadói képességek - csakúgy, mint a technikai tudás - igen eltérő képet festenek. Hét artista van állandóan mozgásban a változó játékterekben, ebből ötről nem kerül le soha a gólyaláb. A furcsa jelmezbe öltöztetett három szárnyas, egy négylábú és egy tarajos sül külsejű lény ellenpontja az elrajzolt karakterű, két emberszabású figurának. A rajzfim-szerű alakok egy pityókás matrózt és egy futrinka matrózlányt formáznak. A fiú folyton harcol házi-lényeikkel, a lány inkább idomítja őket. Viszonyuk az óriásbáb szerzetekkel mindvégig tisztázatlan, de különösebb mélységet nem is kell keresnünk kapcsolatukban, hiszen a játék inkább csak technikai előkészítés, pihentető fújás a soron következő bravúr előtt. Abból pedig jut elég. A lány úgynevezett aerial silk show-val indít (két selyemcsíkon előadott artista-mutatvány), de produkcióját erősen lerontja a technikai képzetlensége, mozgásának darabossága, koordinálatlansága és szembetűnően rossz testtartása. Kétségtelenül ő áll a ranglétra alján. Ellenpontja a tüskékkel övezett sül/sün/ördögfióka, aki viszont bámulatos képességeivel, száz százalékos színpadi jelenlétével megnyerő jelenség. Gólyalábbal képes szaltót ugrani és bukfencezni, miközben sosem felejtkezik meg a közönség interaktív szórakoztatásáról. A szárnyas figurák remekelnek a buzogányos zsonglőr-számban, a négylábú, nagy szemű kedves szörny pedig kissé esetlen mozgásával jellegzetes karakterré válik a színpadon. A matróz rúd-számának csúcspontja egy merész zuhanás; fél méterrel a földre érkezése előtt állítja meg az 5-6 méterről, tengelye körül és szorosan a rúd mellett bemutatott lecsúszását.
A jelenetek jól építkeznek és a rendező a tér beosztásának minden szintjét használja, a talajtól a 3-4 méteres magasságokig. A kompozíció tetején egy teleholdat ábrázoló, hatalmas, felfújható világító léggömb díszeleg. A színpadi eszköztár minden eleme megtalálható az álomszerű utazásban, a Malabar hajója szinte úszik a nyár éjszakai égbolton. Az előadás végén, a mindent elöntő habfürdőbe már belevegyülhet a közönség is.
Az utcaszínházi műfaj valójában kötött dramaturgiájú, szigorú elvárásoknak megfelelő kompozíció, amely klisékkel könnyen leírható. Szükséges hozzá egy meghatározó hangulatvilág (ez az, ami mindig egyedi és teszi némiképp eltérővé a műsorokat), egy egyszerű kis alaptörténet, levegőakrobata szám, zsonglőr mutatvány, pirotechnika, egyéb artistaszám; élőzenét játszó zenekar és legalább egy énekes. Ha mindez már rendelkezésre áll, akkor egy stylist-érzékkel megáldott rendező az egészet összehangolja, hogy a látvány, a koreográfia, a szereplők karakterei és a zene minden ponton idomuljon egymáshoz, majd néhány kreatív ötlettel egyedivé formálja a produkciót. Ez a fajta színpadi megvalósulás azonban olyan számomra, mint a hollywoodi filmgyárak futószalagon gyártott filmjei. A filmipar és filmművészet között hatalmas különbség van. A XXI. században valami ilyesmi történik a nagy formátumú színpadi élő műsorokkal is. Reneszánszát éli a revü és a legújabb találmány, a színházi köntösbe bújtatott cirkuszművészet. De a varázsköpönyeg senkit ne tévesszen meg: ez ettől még nem színházművészet, csak színházipar.
Szerző: Vida Virág
Fotó: Lékó Tamás
Képek az előadásból>>