Az Artus – Goda Gábor Társulata előadásához a Trafó részéről rendelt hívószavak: „installáció”, „keleti bölcsesség”, „japán” (utóbbi nyilván nagy kezdőbetűvel is helytálló). Utóbbi kettő az előadás filozófiáját és formáját adja, az „installáció” viszont a valósidejűségen túl a KAKASKAKASKAKAS esetében néha nyomasztó elnyújtottságot is jelent, ami a leleményesebb megoldásokat is unalmassá tompítja.

A KAKASKAKASKAKAS térbeli és szituációs alaphelyzete egy olyan tehetségkutató, amelynek versenyzői egyben a zsűri tagjai, vagyis a hosszú asztalnál helyet foglalók társaikat, sőt olykor önmagukat pontozzák. A bemutatott produkciók egy része például stilizált küzdelem, másik része az életből vett pitiáner emberi küszködés – humoros formába öntve. A terep mindehhez maga a zsűriasztal és egy fáradtbordó szőnyeg, ami egyszer valóban küzdőtérként szerepel, máskor utcaként vagy szobaként, így a kint és bent is megteremtődik (a díszlet Bodóczky Antal munkája). A csupafehér jelmezek szépek ugyan (jelmeztervező: Lőrincz Kriszta), valamifajta elemelt, de mégis hiányos eleganciát mutatnak, főleg a nők esetében, de kevésbé konkrétak, így a kétarcúság logikája (néző és nézett, értékelő és előadó) ugyan érvényesül, de a jellemek megmutatására nem igazán alkalmasak. A „kint és bent” attitűdje egyébként az előadás egészére jellemző, hiszen ebben az elrendezés szerint mindenképpen versenyhelyzetnek tetsző szituációban a bírák maguk a versenyzők. A kérdés már csak az, hogy a produkció inspirációjának mondott japán anekdota mennyiben és miben kötődik a KAKASKAKASKAKAShoz. Az említett legenda szerint Hokusai mester tíz éven át rajzolt kakasokat ahhoz, hogy több száz munka elkészülte után – az egy évtized elmúltával bizonyára kissé türelmetlen – megrendelőnek egy perc alatt elkészítse a tökéletes és híressé vált kakasábrázolását.



Egy alkotócsapatot nyilván a folyamatos önvizsgálat és önkritika, a kísérletek és a nyugalmat sosem hozó útkeresés kapcsolhat a grafikusművész és a kakas történetéhez. Az előadás maga is egy hasonló jelenettel indul: egy a nyolcvan perc során mindvégig mozgásban, ezáltal alkotásban lévő férfi a háttérben feszülő óriási vetítővászonra két férfiportrét rajzol a technika segítségével a tánc vezette bottal, majd mikor a zsűri előtt kéne produkálnia magát a „tessék” vezényszóra egy kéjes nőarcból firkagubanc születik. Ez a „firkagubanc” botos táncától vezetve egyre gyarapodik, míg záróakkordként (a nyolcvan percnyi koreografált, ámde műhöz nem vezető mozgás után) megszületik a kakas. Az anekdotával való analógia és a kezdet szerint, amelyben a művész embert ábrázolt, az előadás végére a logika szerint a tökéletes emberábrázolásnak kellett volna megszületnie. A művész ugyanis az akkor még nem kontrollált könnyed zsenialitással két tökéletes skiccet rajzolt a vászonra, majd téthelyzetben saját vonalaiba gabalyodott. Az előadás alatt mindvégig „gyakorolt” (hasonlóan a tíz éven át próbálkozó Hokusaihoz), majd megrajzolta a kakast. A kakas ebben az esetben nem tekinthető másnak, mint a gondolatadó anekdota iránti tiszteletadásnak, mert az előadás főszereplője nyilvánvalóan az ember volt (valamennyi jelenet ezt támasztja alá), a kakasra csupán a küzdőszőnyegen egy stilizált távol-keleti harcmérkőzés keretében bemutatott kakaslépések emlékeztetnek. Az előadás női táncosainak koreográfiája olyan baromfiudvart mutat, amiben a „csirkék” „kakaskodnak”.



A karakteres alaphelyzet ellenére a formának megfelelni kívánó vagy humorosnak szánt megoldások (pl. a küzdelem szertartásossága, a pontozás) ismétlődésük miatt kiszámíthatóvá, így egysíkúvá válnak. Az előadás szövegszövete sok helyen valóban szellemes, köznapi töredékekkel vagy szómenésekkel dolgozik, de ezek is hasonlóan túlzóvá válnak a sokszori, esetleg humorforrásnak szánt ismétlés miatt, márpedig az előadásnak nem faktora a túlzás, így ezek a kissé lassú tempójú produkcióban először mindig új színt, majd halmozásuk miatt mégis színtelenséget hoznak. A tempó egyenetlensége a KAKASKAKASKAKAS egyik legnagyobb hibája. Jó példa erre a következő jelenet: Téri Gáspár bejön a térbe, leteszi a széket, leül rá, majd kimegy a térből. Minden bejövetel alkalmával eggyel bővül a látszólag jelentőségtelen széken ülés leírásának, a közbeni belső történéseknek a leírása. S ami kezdetben kacagtató, az a körülbelül tizedszeri belépő alkalmával roppant fárasztó lesz. Az apró gegek (pótcselekvések, kiürült dialógusok töredékei) sokadszorra hasonlóan válnak kényelmetlenné. A tempóra vonatkozó megállapítás egyébként szó szerint leképeződik az előadásban, a háttérben folyó és kivetített rajzolás bravúrja ellenére monotonná válik, és rátelepszik a történésekre. A tánc, a színház és a rajzolás miatt a képzőművészet egysége izgalmas játékra adna lehetőséget, amennyiben az egyik szféra nem oltaná ki a másikat. Az élőszóban is elhangzó szövegmorzsák színészileg kevésbé megtámogatottak, mint amilyen színvonalon például a koreográfiák kivitelezése történik.



Az előadás egyik záró jelenetében a vetítővásznon a virtuális firkák helyét a szőnyeg felülnézeti képe veszi át. A vetítésben egy filmhez hasonlóan visszapörgetik az eseményeket, a szereplők minden egyes jelenet virtuális szereplőit, sokszor önmagukat „leporolják” a szőnyegről. A remek grafikai ötlet talán az előadás számára is megoldást jelenthetne: ha eltűnne belőle a gépezet mozgását akadályozó por, vagyis letisztulna, kiürülne, ezáltal több lenne, valóban szép és fanyar humorú önvallomássá lehetne.


Szerző: Halász Glória

Fotó: Lékó Tamás

Képek az előadásból>>