A levegős játéktér várótermet helyez a színpadra. Székek elszórt és vonalba rendezett csoportjai előtt tánctér nyílik, fölötte hangsúlyos központi elemként egy kijelző tábla lóg, olyasféle, mint, ami az állomásokon és reptereken jelzi szűkszavúan az érkezéseket és úti célokat. Ez a gépezet válik az előadás tematikai szervezőelemévé. Szó szerint kijelöli és felírja a dramaturgiai egységeket, és egyre erőteljesebb viszonyt alakít a szereplőkkel, ahogy az utas is minduntalan a menetrend környékén szorong, félszemmel a várt „üzenetre” sandítva. A táblán pedig kifürkészhetetlen logikával peregnek a betűk és írásjelek, az utazók áhítattal gyűlnek köré, mire kiíródik: please wait, vagy delayed, vagy rescheduled stb. De vajon mi az, ami késik, és ami miatt újra kell írni a menetrendet?
Az utasok a tranzit sokszínű kavalkádjának metszetét adják. Csupa különböző bőrszín, másféle arcvonás, egzotikus és érthetetlen nyelvek felvillanása: megannyi különböző történet. A törékeny kínai fiúé, aki elképesztő hajlékonyságú szólóval üti fel az előadást, és minduntalan elejti a táskáját, hogy a mozdulataiban ne akadályozza. A papírokra írogató európai lányé, akinek a cetlijeire mindig ráül valaki. A kifaggatott koreai srácé, akiben egy köpködő alak felébreszti a honvágyat, miközben éppen a világ ellenkező pontjára tart, ahol nem értik őt, mert ő sem érti a nyelvet. Minden megmozdulás a kulturális különbségeket feszegeti, de ügyesen, humorral dolgozva ki őket. Szellemes etűd indul a no smoking feliratból, ahogy egy légies, mandulaszemű páros unalmában különböző balett pozíciókban fotózza egymást, s a hozzájuk csatlakozó zömökebb és sötétképű indiai baleknek tűnik, mert nem tud rendesen segédkezni a lány emeléseinél, mígnem világossá nem válik, éppenséggel ismét csak egy kulturális különbségről van szó, mert az indiai egy másik, de szintén magas fokon űzött mozgáskultúra képviselője. Agresszívebb aspektusát tárja fel a témának az a jelenet, mikor a meg nem értés csaknem dulakodásig fajul, mert egy szőke fiatalembert mélységesen felhergeli, hogy orosznak nézik. Az agressziót végül elcsitítják, s valamennyi jelenlévő egyetlen ölelkező halomban forr össze.
A történések mindig valós szituációból indulnak, a különböző kultúrák és temperamentumok közös, reális tapasztalata a várakozás, amit azonban a szerkesztés szürreális térbe emel át. Valakin elalszik az utastársa, rádől lerázhatatlanul, s ahogy a két test összeér, egyre összébb is fonódik, míg különös lénnyé nem forrnak össze. A váró realitása elsötétedik, s csak a szemünk előtt születő lény kerül egy fénykörbe: mintha egy lomha kentaur és többkezű Buddha kereszteződése imbolyogna távol-keleti tradicionális hangzatokra. Ez a többarcúság halad végig Khan koreográfiájában. A táncosok lenyűgöző szakmai tudással váltogatják a különböző formákat, klasszikus elemektől kezdve a kortárs tánc kompozícióin át a tradicionális iskolákig. Hihetetlenül rugalmasak és hajlékonyak, rendkívüli gyorsasággal hajtják végre a mozdulatokat, az egészen akrobatikus elemeket sem mellőzve. És érdekes, ahogy a csoportos táncok letisztult kompozíciók felé törekvése a kiteljesedés előtt minduntalan megszakad. Egy hangsúly vagy ritmus eltolása, egy alak, páros kiemelése vagy áthelyezése finoman megbontja az egyensúlyt és a harmóniát, megzavarja az összhangot, és elmozdítja a színpadi kompozíciót is egy sejtelmesebb, szürreálisabb lebegés felé.
A valóságon túli valóság abban a gondolatban exponálódik legerőteljesebben, mikor az előadás végéhez közeledve az utazó számára unásig ismerős tárgy, a menetrend csakugyan életre kel. A kijelző kommunikációba lép a papír fecnikre írogató lánnyal, aki egy elhagyott mobiltelefon gazdáját keresi számtalan embertársa között, mégsem közülük valakivel kerül így kapcsolatba, hanem a gépezettel. Ha úgy tetszik, Godot-val, hiszen a delayed és rescheduled ura érkezik itt meg hirtelen: a várakozás ezúttal eredményesnek bizonyul. A menetrend megszólítja és figyel az emberre. A kiíródó digitális sorok eligazítanak és megnyugvást kínálnak. Rövid és filozofikus mondatokat kapunk, amelyek az „utazó ember” gyötrő kérdését feszegetik: mi is az egyén, mit hordoz magában és magával, és ami ebből következik, mi az, amitől a létbe vetettség érzése feszíti, és hová kell tartania, hogy enyhet találjon? Érkezik is a válasz: amit magával hord a bahok, vagyis hordár az nem más, mint (ha jól emlékszem) body, memories, home, hope és még egyszer home. És ebből következik, hogy ami a lét elviselhetetlenségét enyhíteni tudja az sem más, mint body, memories, home, hope és még egyszer home. És valahogy a csodálatos, sokirányú és érzékeny előadás egyszeriben leegyszerűsödik és iskolás módon lekerekítetté válik. Ilyen egyszerű lenne? „Mama?!” – szól a telefonba a lány, miközben a színpad elsötétedik. „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.” – ez a sor jut még az eszembe.
Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Dusa Gábor