„A homokbarázdák arcunk barázdái, a sivatag a mi hiteles tükrünk.” – írja Hegedűs Sándor szakmai konzultáns az ismertető néhány sorának végén: Fehér Ferenc első koreográfiája csakugyan valami hasonló hangulatot kap el. Ahogyan a szél felborzolja a homokot, felkap pár szemet és arrébb dobja őket, önkényes vonalakat húz a porba, és az ember rúnáknak látja, és azonnal értelmet vetít a természet működésébe, saját hangulatát látja maga előtt kirajzolódni. Emberi történet persze nem születik, nehezen is születhetne ennyiből, és kár is lenne bármiféle elbeszélést keresni a Dűnékben, helyette érzet terem az üres térben.



A dűne-hangulat összefogott és koncentrált, s bár több aspektusa tárul fel, mégsem csapong, hanem egyensúlyt tart, majdhogynem finom műgonddal építkezik. Ebből a szempontból egészen meghökkentő Fehér Ferenc koreográfusi elgondolása, hiszen míg őt magát, előadóként többnyire az expresszív, kiszakadó, szinte eksztatikus (már-már vég)állapotok jellemezték, addig ez az általa koreografált világ sokallta letisztultabb formavilágot mutat. A mozdulatok soha nem facsarodnak észtveszejtően gyors dinamikával, hanem mindig megmaradnak egy visszafogottabban imbolygó és lüktető kultúránál. Talán felesleges is lenne ugyanazt várni a koreográfus Fehér Ferenctől, mint a táncostól. Ráadásul ez a megközelítés is tele van erővel, hiszen a táncosok egységes működése belső intenzitással tölti fel az izgalmas apróságokból építkező, folytonos ismétlődéseket variáló mozgássorokat. Az egzotikus kompozíciók ritkán szabadulnak el, a koreográfusi kéz szorosan tartja a gyeplőt, és mindvégig figyelemreméltóan szoros kapcsolatba állítja a mozgást az előadás többi elemével, a hanggal és a világítással. Szintén Fehér Ferenc keverte a zenét, ritmikus és iteratív elegyét alkotva meg az akusztikus és fémes hangzásoknak, ami egészen pontosan telíti a megcélzott hangulatot. Bánki Gabi érdekes fényei pedig valós kontúrokkal színezik a táncok útját, nem csupán megvilágítják a sajátos történéseket.

Többször visszatérő momentum, mikor a játéktér hátsó részének fényszigetében lüktető négyes jobbra, majd balra végzi ugyanazt a kombinációt, újra és újra, míg a fejek mindvégig felénk mutatnak. Mintha vonuló tevekaravánt látnánk, vagy valami rituális néger táncot az éjjeli máglya fényében. Hasonlóan erős motívum, ahogy Tonhaizer Tünde, Nemes Zsófi és Dózsa Ákos hármasa hátul hagyja a félhomályba vesző Hucker Kata alakját és felénk igyekszik egy fénnyel rajzolt ösvényen. Átlósan egymás mellé érkező lábfejeik egyszerű, de mégis erőteljes, még szép színes zoknikkal is megerősített kombinációja fókuszba állítja magát, majd a fókusz felcsúszik a rázkódó testekre, s a csoport a felgyulladó fényekkel varázsütésre kitáguló térben balra tolódik, mígnem végül szétesik az összhang. Ahogy a homokot görgeti a szél, és szerteszórja, adódik a megfeleltetés, de miközben az ember ilyeneket gondolna, unos-untalan kénytelen azzal szembesülni, hogy maga az előadás egyáltalán nem kíván tematizálni.



A Dűnék cím ugyan ad egy erős párhuzamot, de ez egyáltalán nincs túlmagyarázva, sőt számtalan nomád asszociáció ébredhet még a sivatagon túli világról is. A legkézenfekvőbb ezek közül természetesen Simon Judit jelmezeinek sugallata, amely egészen hétköznapi, de ugyanakkor főként egy városi szubkultúrára jellemző ruhadarabokkal aggatja fel a táncosokat. A lányok rövid, virágmintás szoknyácskái, és a fölé húzott szürke pulcsik, a fiú halásznadrágjának és felsőjének pasztellszínei megidézik a nagyvárosi „nomádokat”, azokat a fiatalokat, akik hordákba verődve tengnek-lengnek a mocskos, nyári flaszteren, és ki tudja, mi minden fordul meg bennük. De talán ez máris túlontúl sok értelmezés, hiszen az előadásnak tényleg nem szándéka konkrétumokat felmutatni. Hiszen bár allúziók ébredhetnek a látottak alapján valamiféle csoportról, de ott is elsősorban nem a közösség milyenségének a bemutatása, hanem magának a közösségnek a felmutatása lehet vezérfonál. Legfőképpen a közös szorongás exponálja magát, hiszen láthatóan nem felszabadultságról tudósítanak a pulcsiba húzott nyakakból vetett riadt pillantások a tér minden irányába. Még ha olykor egy-egy szóló (főként Hucker Kata, Tonhaizer Tünde és Nemes Zsófi kalandozik) és páros külön is válik, ezek a táncok csupán „feledhető” epizódok maradnak, nem erősödnek hangsúlyozott kiválássá, és végül mindig a csoport különös, „laza” dinamikája kerül újra előtérbe. Nemi különbségek sem szabdalják az egységet, a férfi és női jelleg nincs külön választva, többnyire ugyanazt a mozgássort végzi mindenki, ezzel is az egységet és a különbség nélküliséget hangsúlyozva. Összhangban delejez a „sivatag”. Fura is lenne külön lányka és fiú dűnéket látni.


Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Dusa Gábor