Felülkerekedik a technika és már nem a gondolat mögé áll, hanem elé - a technikai megoldás ötlete lesz maga a gondolat. A látványszínház izgalmas, XXI. századi színházi élménnyé válhat, de az lehet a veszélye, hogy a néha üresen puffogó, összeférhetetlen képek még a legnagyobb csodák mellett is érdektelenné teszik a produkció egészét. Valami ilyesmi történik a La Fura dels Baus Szigetre álmodott, magyar önkéntesekkel feltöltött társulatával is.
A körülbelül egy órás előadás összesen két nagyobb és további kisebb látványelemekre épül. A dramaturgia vázát két szépen és egyedien megtervezett akrobatikus kép uralja. Az első valahol az előadás egyharmadánál emelkedik -szó szerint- a magasba. A domboldalt övező fák sűrűjéből égnek meredő, hatalmas daru-kar húzza félelmetesen magasra a nagyméretű, piros-fehér jelmezben lévő emberekkel megtöltött mókuskereket. A fémszerkezet tetején két férfi diktálja az iramot a belül lévőknek, akik szökkenseikkel, kis repüléseikkel követik a tempót. Szimbólumot, jelentést, különösebb értelmezési kényszert nem érzek a jelenet mögött, bár erősen koncentrálok, hogy kapcsolatot találjak a nagyon színpadias prepozíció után, amely a hatalmas szabadtér négy pontjából indult ki. Akár négy törzs fáklyás, hadvezéres-istennős bevonulása is lehetett volna, de az erős kezdés után az ötlet mintha kissé elfáradt volna és elnyúló, kommersz improvizatív mozgásokra korlátozódott a látvány a kerék kiemelkedéséig. A párbeszédet viszont sehogy nem találom a két etap között, ezért inkább belefeledkezek a látványba. A jelenet monumentalitását növeli, hogy a kerék nem csupán tengelye körül, vertikálisan forog, hanem folyamatosan mozgásban van a daru által és teljes kört ír le a közönség sorai felett - végül eltűnik a kiindulási helyen.
Az előadás fő attrakciója viszont a záróképben valósul meg. Ötven -messziről embriószerűnek tűnő- bebábozódott, fehérruhás alak emelkedik a magasba és soha nem látott akrobatikus emberrácsot hoz létre magasan a levegőben. A kosztüm világos színe miatt jól világítható, és az ötven ember hatalmas vetítési felületetté válik - a kezek lábak összefonódásából kialakuló egyedi mintázattal. A kompozíció többféle asszociációt is előhív bennem; egyszer ejtőernyősök csapatos ugrásakor kialakított formát látok, máskor mikroszkóp alatt mozgó egysejtűeket, de kék-vörös fénnyel megvilágított, kimerevített pillanatokban az amerikai zászló csillagmintázata is megjelenik előttem. Egy bizonyos: a kép lenyűgöző és feltekintve a magasban lógó embertársainkra egyszerre szembesülök az emberi nagysággal és paránysággal. Egyszerre láthatjuk meg ebben a gravitációt legyőző pillanatban, hogy bár csak a nagy egész része vagyunk, mégis diadalmaskodhatunk az isteni adomány, a csodálatos emberi elme által és némi összefogással.
Ami a két kiemelkedő artistaszám között van, azt inkább tölteléknek nevezném. Kevésbé kidolgozott jelenetek, félbemaradt ötletek, átlagos megoldások. A centrális helyszín központja egy vasszerkezetű, nyitott torony, ahol elvileg a színházi események legfontosabb eseményei zajlanak. Ide érkezik a nyitókép négy figurája, a hosszú palástos, nagy keleti kalapos, fehérruhás alakok, és itt énekel a pokol tüzében a "királynő" is, némi közhelyes lángcsóvás vetítéssel kísérve a torony falán, lábai alatt. A karakter funciója persze nem tisztázott; az én interpretációmban a fehérruhás hadvezérek felett álló női hatalom. A zenét hazánk zeneszerzőinek munkáiból válogatta össze az inkognitóban maradó rendező vagy rendezői csapat, amely szép gesztus a barcelónai együttestől. A meglepő hangzású női szólóének helyenként artikulálatlan, zsigerből feltörő hangjai közé magyar nyelvű dallamfoszlányok fonódnak. Az énekhangból ítélve azt gondolnám, hogy ikonná vált kortárs operistánk, Ágens rezegteti hangszálait, ám a díva ekkor még a Sziget egy másik színpadán áll, hogy Gergye Krisztián mozgásához szolgáltasson igényes háttéréneket - így a kígyóhajú, elemetáris hangú énekesnő kiléte számomra talány marad. A háromemeletes emelvényben sajnos benne maradnak az ötletek, bár lehet, hogy kissé távoli nézőhelyem más perspektívában láttatja az eseményeket, mint a torony közvetlen közelében álló, sokszor a játék részesévé váló nézők részére.
A cirkuszrajongók bizonyára elégedetten távoznak a helyszínről, számomra azonban nem teljes az este. Korábbi élményeim letarolják a La Fura Dels Baus előadását. A műfaj világelső képviselője a Cirque de Soleil, ahol minden jelenet a tökéletességig van fejlesztve és kiváló kompozíciós arányokat találnak el az alkotók. Ebben a műfajban emlékezetes a magát táncegyüttesnek és nem látványszínháznak aposztrofáló, Shen Wei Dance Company tavaly látott produkciója is, amely egyéni megítélésem szerint a műfaj legnemesebb, legművészibb megvalósulása drámai gondolatisággal átszőtt, felemelő, festői képeivel. A La Fura Dels Baus hosszú évek során utcaszínházból nőtte ki magát jegyzett látványszínházzá. Elismerést érdemlő, világszinten is egyedülálló akrobatikus képeik mellett azonban kissé megmaradt a lelkes amatőr utcaszínházi jellege is, ami akár bája is lehetne az együttesnek, viszont a profizmussal nehezen összehangolható.
Szerző: Vida Virág
Fotó: Lékó Tamás