A tel-avivi együttes két estén lépett színpadra a Művészetek Palotájában, teltház előtt. Vannak olyan produkciók, melyeknél függönyfelgördülést követően eldől, hogy győz e profizmus, vagy az unalmas percek számlálása következik. Ezúttal az előbbi nyert, a hőség ellenére is kellemesen felfrissültünk. Rami Be’er társulata táncban mesél lelkünk egyszerű, egyben ijesztő rezdüléseiről. Az első etap még nem a koreográfiával és a történettel, hanem az ötletes jelmezzel nyűgözött le. Nincs szükség sok pénzre egy látványos táncelőadáshoz, elég egy-két gyékény is. A gyékényszoknyába öltözött nő mesterien bánt kellékével, hol támaszként, hol a nőiességet kifejező elemként szerepeltette.
Az elvágyódás, a magányosság már az elején központi témát adnak a koreográfusnak, és bár mindez negatív gondolatokat is szülhetne a nézőkben, Rami Be’er – aki 1980 óta dolgozik a tel-avivi társulattal - még sem pesszimistán dolgozza fel a nap mint nap fejünkben motoszkáló hasonló kérdéseket. A sztori szóban is teret kap, egy kellemesen rekedtes hangú asszony, rajzfilmfigurákat meghazudtoló gonosz kacagással mesél arról a kisfiúról, aki egyedül marad a földön, és elindul a holdra, majd a napra, és végül a csillagokra. Miután kiderül, hogy a hold csak egy odvas fa, a nap elszáradt napraforgó, a csillagok pedig egyszerű legyek, hát egyedül ül le sírdogálni és teszi ezt ma is. Érdekes, hogy miközben a lassú narrációt halljuk, a színpadon elementáris, energiával teli táncot látunk. A kettő üthetné egymást, de nem Rami Be’er szerint. A művészeti vezető csak az idő és a tér lényegtelenségére hívja fel a figyelmünket. A mesét alapként, de nem oktatásként használja. Munkája pedig nem csak a magányról és a haláról regél, hétköznapi eseményeket is feldolgoz. Megjelenik a hős, a nagybetűs férfi, vele együtt a másik hím is felbukkan. Kettejük hatalmi harca szimbolikusan a halál és az élet, vagy egyszerűbben a jó és a rossz versengését is jelenti.
A több mint három évtizede működő Kibbutz táncegyüttes művészei végig lehetőséget kapnak arra, hogy megmutassák, miért is nyertek el annyi díjat Izraelben és külföldön egyaránt. A főszereplő lányról például szemet levenni lehetetlen. Már az elején is őt láthatjuk gyékényszoknyában, de az előadás alatt többször kap szóló szerepet. Legizgalmasabb az a divatbemutatóhoz hasonlító jelenete, melyben buja, öntudatos, amolyan fekete özvegyként táncol mai modern koreográfiát először buggyos fenekű uszályban, majd csak napszemüvegben és fekete dresszben.
Az első perctől pattogós, néhol humoros tánccal hívja fel magára a figyelmet egy furcsa, flamingótestű, bohócfejű női alak, aki mintha csak az eseményeket felügyelné, mintha gyermeki lelkivilágával befolyásolna az erőviszonyokat.
Egy adott ponton aztán mindenki flamingószerű bohóccá változik, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem kell komolyan venni az életet, fogjuk meg nyugodtan vicces oldalát. A táncegyüttes művészei különböző karaktereket öltenek magukra, a halál megformálója, a mesékben oly gyakran előforduló hősök, a gúzsba kötött gyékényfejű alak, vagy a királyfiként is tündöklő férfi mind a fantáziánkra bízzák, hogy miként értelmezzük jelenlétüket.
A legnagyobb öröm a zeneválasztás köré fonódik, a Massive Attack pszichedelikus muzsikája már önmagában is hátborzongásra ad okot, mellette kevésbé ismert dallamok - Sigur Ros, Ske 310, H. Hilmarsson, Colleen – csendülnek fel, de mind tökéletesen passzolva az aktuális színpadképhez, mondanivalóhoz. Néhol olyan elementáris erővel „üt be” a zene, hogy utána másodpercekre megfagy a levegő.
A jelmeztervező Maor Tzabar szabadon engedte fantáziáját. A gyékényruhák néhol egyéb funkcióval is felbukkannak, szőnyegként vagy paravánként épp oly látványosak, mint kiegészítő szoknyaként. A letisztult fekete dresszek, és a főszereplő férfi sima piros nadrágja jól érzékelteti a kontrasztot a kiválasztott és a nép között. Az egyszerű, de látványos színpadkép nem csak a jelmezeknek, hanem az ötletes világításnak is köszönhető, mely szintén az együttes vezetőjének, Rami Be’er-nek maximalista munkáját dicséri.
A Kibbutz Contemporary Dance Company előadásában a művészek felhívják a figyelmet arra, hogy csak rajtunk múlik, mely történet válhat mítosszá. Talán pont az, mely rólunk szól. Azt a tanulságot – bár az Elérni a napot című darab tényleg nem magyarázza túl az egyértelműt – azért levonhatjuk, hogy nem kell mindent túldimenzionálni, elég a lelki boldogságra törekedni.
Izrael egyik legjelentősebb tánctársulatával még számtalan országban és fesztiválon találkozhatnak a nézők, Kanadában, Dél-Afrikában és Amerikában is várható a hatalmas siker. Az ilyen előadások után pedig nyugodtan megállapíthatjuk, nem kell messzire utazni egy tökéletes táncszínházi este reményében.
Szerző: Vass Kata
Fotó: Gadi Dagon