Az Erkel Színházas bemutató után a szakma, a balett rajongó közönség, a kisgyermekes családok és a beeső külföldiek egyaránt éltették a produkciót, mely a hazai tánctörténelem egyik legkedveltebb meséje címet érdemli. Elgondolkodtató, hogy vajon mi lehet a titok… A profizmus, vagy, a már közhelyes tény, hogy meséből csak jót lehet kihozni? A Hófehérke nem csupán a fiatalabb generációnak okoz örömet, a felnőttek is épp úgy beleképzelik magukat ebbe a csodálatos, fantáziavilágba. Talán ez a siker. Nem akarunk felnőni. A hagyományos, balett előadások fanatikusai épp ezért kevésbé értékelik, művészek körében pedig úgy terjed híre, hogy ez a bemelegítés nélküli show. A karaktereken van a hangsúly. És ezúttal a színészi teljesítményen is.
Ifj. Harangozó Gyula koreográfus remek gárdát instruált, bár a két szereposztás között azért van különbség. Gyúrható belőle egy, tökéletes darab. A törpék igazi színészek. Kuka, alias Kerényi Miklós Dávid – aki a kortárs tánc világában is otthonosan mozog – észrevétlenül építi bele karakterébe a műfaj néhány sajátos elemét, improvizál, szórakoztat. Ő az, akit mindig vastapssal jutalmaz a közönség, a gyerekek pedig imádják, mert nekik szól a produkció. Míg Dávid humorosan hozza a figurát, Szegő András inkább a tökéletesen kidolgozott technikára helyezi a hangsúlyt, és kevésbé szól kifelé. Kifejezett közönségkedvenc Kováts Gergely Csanád Morgója. Mintha színésznek született volna, eljátssza, nem is eltáncolja szerepét. Kozmér Alexandra Mostohája az erőteljesebb mozgásra alapoz, míg Pazár Krisztina inkább lágyabb, és kevésbé ijesztő Gonosz Mostohaként. A Vadász olyan szerep, mely megállná helyét bármelyik klasszikus balettban, itt érezhető Ifj. Nagy Zoltán hiánya, az Erkelben még ő táncolta el a fiatal közönség számára sajnos kevésbé kedvelt karaktert.
Mindenképp figyelmet érdemel a Banya, az átváltozott Mostohát férfi táncosok keltik életre. Szirb György debütálása jól sikerült, éles mozdulatokkal megtűzdelt koreográfiát táncol, kidolgozott karakterrel állt színpadra, Macher Szilárd inkább a humorra helyezi a hangsúlyt. Két Királyfink is van, akik a meséktől eltérően itt nem kapnak nagy hangsúlyt. Oláh Zoltán kevésbé győz meg arról, hogy szerelmes, játéka, tánca egy elvarázsolt lelket takar, de kevésbé romantikus, mint váltótársa, Arhangelski Vladimir, akivel a balett rajongók tavaly találkozhattak az Opera színpadán a Diótörőben és a Bajadérban. Ismét a hősszerelmes jelmezébe bújhat, de kicsit túlzásokba esik játékával. Várjuk az aduász Királyfit.
A siker egyik mozgatórugója a zseniális díszlet. A különböző művészeti ágakban otthonosan mozgó Kentaur neve ismerősen cseng, vele kapcsolatban néha csak annyit kérdezünk; hol marad a világsiker, miért pont Magyarország? A több évtizedes tervezői múlttal rendelkező Kentaur a mai napig részt vesz az előadásokon, és ha kell, tökéletesíti hozzászólásaival az aktuális esten futó darabot. Az ötletes megoldások az első percekben kiéleződnek, a hatalmas, kinyíló mesekönyv felbukkanásánál a gyerekek egy emberként ujjonganak. A díszletek bármelyik Hollywood-i Disney produkcióban megállnák a helyüket, a mézes madzag mesekönyv után érkeznek a meglepő fordulatok, a színpadi technikákat maximálisan kihasználó helyszínek. A Gonosz Mostoha és híres „beszélő” tükre külön fejezetet érdemel:
A lila színben pompázó szoba, a sötét árnyalatok és a díszes falra kivetített, hatalmas arany tükör betölti a teret, jól érzékelteti a gonoszságot, a szívtelenséget. A lila jó választás; a királyság színe, magasabbrendűségre mutat rá. A vetítővászonként is funkcionáló alapon láthatjuk a Tükröm, tükröm mond meg nékem jelenetet, Hófehérke és a Mostoha olyan mint a moziban. Kentaur merész fantáziáját dicséri a változó és több funkciós emelvény, mely hol a törpék „munkahelyére”, hol a kicsiny házukba enged bepillantást. A jelmeztervező, Velich Rita a képzelet szárnyán repült, jól érezhető az egész előadáson a szabadkéz, a közös ötletelés. Kifejező és drámai a Mostoha, szintén lila estélyije, de a törpék hatalmas lábbelije, és karakterüket jól jellemző, esetlenül nagy, kopottas szerelése is elnyeri a dicsérettel fukarkodó nézők szívét.
A darab fontos eleme a zene. Kocsák Tibor olyan művész, aki a rockoperák világának meghódítása után a balett irodalomba is beírta nevét. A visszatérő, fülbemászó motívumok, a törpék színpadra lépését is jelző, fütyülni – és tapsolnivaló muzsika talán kiszivárog országhatáron kívülre is. Erős taktusokat, és vészjósló hangokat írt Kocsák a Gonosz Mostohának, hiszen ő is kapott saját dallamot. Hófehérke a lágyság megtestesítője, zeneileg is megoldható, akárcsak a vergődő vadász jelenetei, melyekben szintén a drámaibb hangoké a főszerep. Kocsák Tibor több, mint ötven színházi produkció sikeréhez járult hozzá, és az igaz, hogy nevét elsősorban a musical világból ismerjük, de nem a Hófehérke az első balett zenéje, már 2000-ben komponált hasonló stílusban, Az ember tragédiájának balett változatához.
Az előadás drámai csúcspontjaként kiemelhető almával megmérgezett Hófehérke felett örömtáncot lejtő, csúfos képű öregasszony előadása. Mikor belezuhan a mély szakadékba, és elnyeri méltó büntetését, egy kissrác így kommentálja: Na, ez lepottyant. Félelmetes maszkja nem ijeszti meg a kicsiket. Innen már csak egy ugrás a Happy End, tengerentúli filmbefejezésre emlékeztető finálé érkezik, mindenki mosolyog, majd Kuka rázárja a Gonosz Mostohára a Hatalmas Mesekönyvet. Slágerdarab született az Operában.
Szerző: Vass Kata
Fotó: Lékó Tamás
Képek az előadásból>>