A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Tulajdonképp úgy emlékszem, akkor kezdtem először rosszra gondolni, amikor Xin Peng Wang, a Dortmund Balett 2003 óta regnáló művészeti vezetője, a társulat vendégjátékának koreográfusa gondolataiba mélyedtem a Nemzeti Táncszínház műsorfüzetében. „… számára Prokofjev balettje a bejáratott és megkeményedett életviszonyokon belül a szerelem előfeltételeivel való differenciált konfliktus kiindulópontja. Az álmok és a víziók, mint a remény hordozói megkérgesedett struktúrákkal és az érdeklődés középpontjából kiesett hagyományokkal feszülnek szembe.” Az egy dolog, hogy valamivel, ami már kiesett az érdeklődés középpontjából, felesleges és/vagy lehetetlen szembeszegülni. És egyáltalán: mit is jelentenek így, egymás után rakosgatva ezek a szavak?

Xin Peng Wang (ki személyesen is elkísérte Budapestre az általa vezetett, s fennállásának századik évfordulóját idén ünneplő együttesét) igen elszántan futott neki munkájának. A drámairodalom talán legközismertebb darabjából végtelenszámú koreográfus alkotta már meg a saját verzióját. Újat mondani Rómeó és Júlia-ügyben: csaknem lehetetlen vállalkozás a táncban is. A cím, a mű azonban maga a pénztárkassza-töltő, nézőcsalogató vonzerő, akárcsak a hetvenhárom éve keletkezett Prokofjev-remekmű. Talán egyetlen színdarab sincs, melynek előadásán a nézőteret olyan számban, arányban töltené meg az azt szinte fejből, színről-színre ismerő publikum, mint a Rómeó és Júlia. A kockázat nagy, emeltek a tétek.

Wang bő másfél órás koreográfiájából kulcsszereplők hiányoznak: a veronai szerelmeseken kívül gyakorlatilag valamennyit kihuzigálták. Vannak viszont kreált rollék, mint Az öreg pár, vagy A törvény, s ott a „sokaság”, melyben – mint valami savas anyagban – feloldva, s egy-egy moccanásra, gesztusra megjelenve ott sejlik, mintha megtalálható Mercutio, Benvolio, Tybalt és a többiek. Van például a röpke jelenésre elénk érkező Öreg pár: talán az összeolvasztott Montague- és a Capulet-szülők? A szöveg „vízióként” határozza meg alakjukat. S valóban: jelenetük egy zárvány – semmilyen módon sem kommunikálnak, vagy lépnek kapcsolatba a játékkal és annak szereplőivel.

A két – a többi szereplőnél pár évvel idősebb – figura úgy érthetetlen, ahogy van. Az elegáns, szomorkás derűvel körbepillantó, még csak középkorúnak sem mondható nő tolókocsiban gördíti maga előtt a partnerét: életerős, sármos, negyven körüli férfit, aki aztán talpra áll, majd a pár eltáncol egy lagymatag kettőst, és jobbra (végleg) el.

A törvény nevet viselő figura viszont újra és újra megjelenik a színen. A kopasz, kidolgozott testű, ólomszínű lamé-szoknyát viselő alak, jellegzetes, ismétlődő mozdulatsoraival mintha a hírneves Trockadero paródia-társulatának valamely, az expresszionista táncot és művészeit bölcs-pimasz vidámsággal szétcincáló produkciójából tévedt volna ide.

Éteri képpel indít Wang: színpadát finom felhőrajzolattal díszített – hamarosan aztán felemelkedő – tüll takarja, mely mögött felbukkannak a szerelmesek: intim kettesben, már az első pillanatban. A színre aztán sorban megérkezik még tíz másik emberpár. „A világ kezdetéről, a szerelem eredetvidékéről” olvasunk a nyitány kapcsán, ahol idővel „feltámad az irigység, megjelennek a dogmák és szabályok”. Ilyen az eredetiben ugye nincs, ami önmagában nem volna baj: a Shakespeare-, vagy a Prokofjev-örökösök meg már, ha akarnának, se tehetnének sokat és minden Rómeó és Júlia előadás mellé úgyse lehetne állítani egy pofont, rendőrt, vagy ügyvédet – hogy pestiesen fogalmazzunk.

A Prológ címet viselő prológ után A szerelem feltételei (tartamai) című következik, majd A szerelmi neveltetés, mint harmadik tétel, utána A büntetés kezdete jön, epilógus gyanánt pedig az Elízium, vagyis a Paradicsom.

A korábban Jean-Cristophe Maillot-val és Georges Balanchine-nel dolgozó látvány- és jelmeztervező, Jerôme Kaplan puritán terét a háttérfalnak a tüllfelületéhez hasonló – hol ábrándos, hol baljós – felhői uralják, valamint egy három, szétgurítható részre bontható, ezüstös idom, melyet igen gyakran rendeznek át testhezálló, fehér kezeslábasba öltöztetett, a ’70-es évek valamely low budget sci-fijének alakjait idéző díszletmunkások – zsebükben adóvevővel.

Hogy kicsoda is a színen lévők közül a két szerelmes, azt gyanítom, az első húsz percben nem silabizáltam volna ki, ha nem puskázok gyorsan a portrékat is tartalmazó műsorfüzetből. Júliát két román születésű táncos (érdekes, hogy az együttesben német születésű művészt legfeljebb mutatóba találni) alakítja. Monica Fotescu-Uta játéka a jelentéktelenség apoteózisa, A halovány, erőtlen, színtelen Adrian Robos, mint Rómeó pedig egyenesen érthetetlen. A törvényt megformáló Ivica Novakovic patetikus, dagályos játékát leszámítva, mintha valami atlétikai bemutatót látnánk a színpadon. A prokofjevi muzsikát olykor-olykor megragadó, de alapvetően csak elmozgó táncosok kilométeres távolságban vannak a történettől, az erőtől, a lényegtől. Bevontságuk, azonosulásuk a karakterekkel (már amennyiben ilyenekről beszélhetünk) minimális. Mintha háttértáncosokat látnánk, akik belekezdtek az előadásba a szólisták nélkül. Az ember egyre nehezebben tudja a színpadon marasztalni a tekintetét.

A Shakespeare-i tragédia atmoszférájából, konfliktusaiból szinte semmi nem jelenik meg a színpadon. Illusztrációként ugyan megtartották például az erkélyjelenetet – viszonylag intakt módon, ami kicsit zavarba ejtő a koreográfia „mindent borító” egészéhez képest. Az előadás avíttas mozgásanyagában gyakorlatilag nincs olyasmi, amiről azt gondolom, pár nap elteltével még sikerrel fel volna idézhető. Wang szimbólumainak egy része érthetetlen, a többi banális és olykor következetlen.

A szerelmesek illetve a külvilág, a törvények, elvárások, szokásjog folyondárjába gabalyodott „többiek” konfliktusára kihegyezni szándékozott koreográfiában Wang enyhén szólva radikálisan nyúlt nyersanyagához. A felszántott, átrendezett történet helyén valami zavaros, súlytalan, ragacsos dolog terpeszkedik. Alakjai túlnyomórészt szándékoltan arctalanok, a többi pedig súlytalan. Wang a dekonstrukció fokát tekintve merésznek látszik, ám a szétszerelésen túl nem sikerült eljutnia sehová. A bontásban, gyalulásban, lecsupaszításban pont a lényeg, a jelentés ereje veszett el. Összerakásra meg nem futotta.


Képek az előadásból>>


Szerző : Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor