Az előadás ismeretében kissé meglepődve olvassa recenzens utólag, hogy Kovács Gerzson Péter legújabb koreográfiáját a modern társadalom konkrét vadhajtásai iránt érzett felelős ellenszenv ihlette. A Tranzit és a Bankett után a trilógia záró darabja, az Örök élet termékek „ismét egy valódi mai korrajz: a fogyasztói attitűd felerősödése és a médiából ránk zúduló hamis értékek - mint az örök fiatalság és fittség megtartására irányuló ideálképek – kritikája”, írja a Trafó műsorfüzete, egy lentebbi passzus pedig hosszan sorolja a kipécézett mozzanatokat modern életünkből. Tyűha, füttyent recenzens a laptop fölött, neki efféle konkrétumból kevés jött át, inkább látomásként élte meg a látottakat. A TranzDanz legújabb előadása ugyanis bár a hazai gyakorlat túlnyomó részétől eltekintve elsősorban nem (kizárólag) művészi önvallomás és önkifejezés, hanem művészi reagálás (is) a mindannyiunk által megtapasztalt mindennapi világra, de ez a reagálás elvont formában kerül terítékre. Nem szembesítés történik egy reális, valamelyik áruházláncból, netán a telemarketing világából ismerős helyszínnel, szituációval, vagy figurával, hanem sokkal inkább az embert fogyasztóként is kínzó lényegi dolgokról szól; leginkább a (műsorfüzetben egyébként szintén felbukkanó) transzcendens utáni sóvárgás és az elvesztése miatti zavarodottság absztrakt megragadása rajzolódik ki az előadásból.

A Trafó színházterme majdhogynem rituális térként kerül használatba. A színpadi látvány (szintén Kovács Gerzson Péter munkája) azonban nem visszarepít egy ősi miliőbe, hanem a fények segítségével „kortárs” szakrális terepet konstruál. Világító testek egész arzenálja áll hadrendben a játéktér körül, hogy a színpadot élővé varázsolja. A padlózat megvilágítása négyszög-hálózatot terít a táncosok alá, s a türkizes-halvány zafíros megvilágítás pulzál, lélegzik. Máskor a zöldes fények kialszanak, a színpadi padló kopár és halott lesz, és hideg, oldalról érkező fényben látjuk a táncosokat. Mintha valami különleges barlangban járnánk, ahol a fényeknek ez a sajátosan váltakozó ritmikája összhangot képez a szintén váltakozó zenei és táncos elemekkel. Csodafarkas zenéje a monoton, ipari zajszerkezetektől, az akusztikus dallamok gépzenével való iteratív párosításán át, egy emelkedett zenei világig ível. A látszólag különböző motívumok kiegészítik, vagy ellenpontozzák egymást, tiszta és világos mintázattá állnak össze, ahogyan a koreográfia összetett elemei is tiszta struktúrába rendeződnek, magától értetődő természetességgel fordulnak egyik formavilágból a másikba. A táncok szorosan a zenére tapadnak, ugyanazokat a blokkokat követik. Az ipari zajok szétszórt és feldúlt mozdulatokat festenek, de ahogy a zene harmonikusabb hangzásba vált, úgy a töredezett, egyéni mozgások is egységesebb és lágyabb kompozícióban egyesülnek, hogy egy következő disszonáns hangsorra újra elszakadjanak egymástól.

A táncosok óriási dinamikával és kedvvel vetik bele magukat az egymást váltó etűdökbe. Kántor Kata, Gera Anita, Venekei Marianna, Debreczeni Márton és a kiemelkedő ifj. Zsuráfszki Zoltán virtuóz mozdulatai folyamatokat és átmeneteket produkálnak. Marionettszerű figurák felsőtestének rángásából lendületes körtánc fejlődik, majd a körtánc szétesik, s a középre sűrűsödő alakok szoborcsoportszerű hajladozásukkal adnak lendületet egymásnak, de anélkül, hogy a testek érintkeznének. Vagy a pulzáló zöldes sugárzás eltűnik a táncosok alól, akik szelíd körözésüket megszakítva egyenes vonalban kezdenek előre és hátra ingázni a színpadon, zaklatott és erőszakos gesztusokkal kísérve a vonulást. Vagy néptáncos motívumok kerülnek elő, de a mulatós jókedvvel kísért verbunkost irónia hatja át, az előtörő néptánc elemek elhalnak és feloldódnak valamiféle lötyögésben. Az egymástól elszigetelt töredékes rángatózások bravúrosan folynak át egységes és harmonikusabb képekbe, vagy éppen fordítva, egy közös kép egyszer csak felbomlik, és egyéni táncokra esik. Az egyének egyszer még a játékteret is megpróbálják elhagyni, de a színpadról nyíló hátsó ajtó feltárulásával beáramló rózsaszín fény valamiként visszatérésre kényszeríti őket, így folytatódik a látomás sorozat. A kint és a bent ellentéte kap hangsúlyt akkor is, mikor mintha a kávézóból szüremlene be egy miséhez hasonlatos zenei tétel, miközben a színpadon korántsem emelkedett, inkább földhözragadt mozgássorok zajlanak.

A táncmozdulatok, a fények és a zenei elemek szüntelen váltakozása zaklatottból harmonikusba, torzból szakrális tisztaságba, a kör- és a négyzet formák váltogatása, valamint a kint és bent ellentételezése összességében mintha egyfajta (metafizikai?) teljesség újra és újra elvesztésének ill. újra és újra rátalálásának szemtanúivá avatná a közönséget. Időtlen és tereken kívüli körforgás párosodik a ma rohangáló feszültségével, még fülsértő hangrobajával meg is szakítja brutálisan a harmonizáló folyamatot. A mesterséges rituálé vibrál, olykor talán nyúlik is, de ami még fontosabb: meglepő módon modernségében lesz autentikus.

Szerző: Sz. Deme László

Fotó: Dusa Gábor