A jeles külföldi társulatoknál megfordult, évekig bőröndből élő Kun Attila többször nekifutott Magyarországnak, végül a Közép-Európa Táncszínházzal találta meg a közös hangot és utat, és lett a társulat művészeti vezetője. A fejekben lévő falakról, nemzetközi és hazai táncpiacról, GDP-ről, az angol gyepről és a mozogni képes ízületeinkre való rácsodálkozásról is beszélgettünk.
Két olyan fordulópont volt a pályádon, amikor hosszabb időre külföldre mentél dolgozni, és kétszer adtál esélyt a Magyar Nemzeti Balettnek is. Ennek mi volt az oka?
Szakmai útkeresés vezetett ahhoz, hogy távozzam, és ésszerű családi döntések ahhoz, hogy visszajöjjek. A Magyar Nemzeti Balett állandó volt az életemben, 10 éves klasszikus képzést követően kerültem először a Budapest Baletthez, majd az Állami Operaházhoz, ahol 7 évet töltöttem, ez egy elszakíthatatlan kötelék.
De az első távozásoddal egyben a kortárs irányába is fordultál?
Abszolút, egy olyan társulathoz mentem, a 85 éves Rambert Dance Companyhoz, ami évtizedek óta a kortárs tánc egyik fellegvára. London komoly kultúrsokk volt számomra, nemcsak a város 13 milliós lakossága miatt, hanem a szakmaiság, a szakmai gondolkodás, előrelátás, védelem és önvédelem, illetve rendszerben való gondolkodás szempontjából. Nem elfordulás volt ez a balettől, nem gondoltam, hogy onnantól kezdve nem veszek a lábamra balettcipőt. Egyszerűen volt itthon egy misztikus szakmai hiányérzetem.
Aztán mégis visszatértél Magyarországra és a klasszikus baletthez.
Amíg nálunk úgy tűnik, hogy határvonal van a két műfaj között, ez sem Nyugat-Európában, sem globálisan nincs így. Nem elválasztható, hogy én visszajöttem a Rambert Dance Companytől, aztán az Operaházban is táncoltam, illetve projektként, majd társulatként létrehoztam egy alkotóközösséget.
Mi az oka annak, hogy nálunk létezik ez a határvonal a fejekben?
Nekünk nincs Forsythe-unk, Kyliánunk, Mats Ekünk, akik a klasszikus balettben felnőve és abból kinőve gondolkodtak a mozgás más működési rendszerében. A gondolkodás a kulcsszó. Nálunk 20-30 éves, külföldön pedig 80 éves társulatokról van szó. Ez nem csak azt jelenti, hogy 80 évig életben vannak, hanem hogy 80 évig gondolkodnak a szakmáról, annak mechanizmusairól és kérdéseiről, sűrítve van egy olyan tudás, szellemi jelenlét, ami meghozza a tapasztalatot és azon keresztül az eredményeket is.
Amikor először visszajöttél, kifejezetten a PR-Evolution létrehozása motivált?
Az első évben, amikor elkezdtem dolgozni a londoni társulattal, megszületett a fiam, ami nehezen volt összeegyeztethető egy utazó társulatban való létezéssel. A hétfői napom utazással telt, keddtől szombatig előadások voltak, szombaton éjjel utaztam vissza Londonba, vasárnap hajnalban a családomhoz Budapestre, majd hétfőn reggel vissza Londonba, mert akkor már utaztunk a következő helyszínre. Bár szakmailag csodálatos élmény volt ez, de a harmadik év végén úgy gondoltam, hogy talán vagyok abban a kapcsolatrendszeri helyzetben, hogy ezt az angol gyepet Magyarországon meghonosíthassam.
A kint tapasztalt pozitív kultúrsokk után itthon a negatív kultúrsokk következett?
Cseppet sem, nagyon kreatívan telt ez az időszak, amíg az Operaházon kívül feltérképeztem, kikkel lenne értelme hosszú távon együtt dolgozni. Magától a Rambert Dance Companytól hoztunk szakembereket, hogy képezzék a táncosokat, és darabokat is átemeltünk a repertoárjukról, tehát elég szépen indult a dolog. 2003-ban volt a PR-Evolution első premierje, hittel, bizalommal, sok-sok kreatív energiával volt tele ez az időszak.
Kifejezetten társulatot szerettél volna alapítani, hogy meghonosíthasd az „angol gyepet”?
Semmiképpen nem szerettem volna társulatot, egy olyan projektrendszerben gondolkodtam, amely szakmai alapon tud működni, és hosszú távon lehet benne gondolkodni. Egy olyan fórumot, ahova beérkeznek művészek, szakemberek, és a behozott energiák építenek fel egyfajta rendszert.
Arra, hogy ilyen háttérrel, munícióval jöttél haza, felkapta a hazai szakma a fejét?
A szép válasz, hogy persze, imádták, hogy az ember megdolgozott valamiért külföldön, összeszedett egy ilyen tudást – a realitás viszont jóval praktikusabb. Kicsi az ország, kicsi a piac, kicsi az asztal, ami körül az emberek ülnek, és nehezen engednek oda újat. Azt hiszem, az általam alkalmazni kívánt projektrendszer nem volt egy hihetetlen, korábban senki által nem használt szisztéma – csak egyszerűen nem volt helye itthon. Jelenleg is azt tartanám szükségesnek és helyesnek, ha nem éves, hanem 3-5 éves periódusok lennének, mert akkor egyértelműen kiderülne, ki mennyi szakmai munícióval bír. Van-e víziója annak, aki belép a rendszerbe és a működési formába. Természetesen ehhez annak is kellene társulnia, hogy a több éves tervben felügyelik, és segítik is az alkotókat, ha eltévednek útközben.
Lényegében az a probléma, hogy sokan kapnak keveset, vízió nélkül?
Nem kifejezetten. Működik az evolúció, így természetes, hogy a szakma keresi a megfelelő rendszert, de hiábavaló ez a gondolkodás, ha nincs mellette szakmaiság. Alapvetően érdemes higgadtnak maradni, és felnőttként gondolkodni.
A PR-Evolution sikertörténet volt számodra? Öt év után végül mi őrölte fel?
Tanulságos történet volt. Egy ember elmegy külföldre, ott megállja a helyét, van muníciója, szándéka, energiája, összegyűjt bizonyos mennyiségű embert, azokat egyben tartja, képzi, produktumokat hoz létre. Hosszú távon valószínűleg nem volt életképes abban a formában, amiben elgondoltam. Maga a tapasztalás persze egyértelműen gazdag muníciót adott, ami a jelenemet erősíti.
Miért döntöttél úgy, hogy átadod a társulatot, nem befejezed?
Ebben a kérdésben mindenképpen hibát követtem el. Az elnevezés a saját szellemi termékem, amely részben a személyemhez, részben a személyes tapasztalataimhoz közel álló víziót képviselte. Az életre ítéltetett PR-Evolution azért nem szűnt meg, hogy azoknak, akik benne voltak, ne kelljen újra kivárniuk azt a 3-4 évet, amíg a pályázati rendszerben ismét labdába rúghatnak.
A klasszikus balettben eredő gyökerek milyen formában vannak jelen abban, ahogy a táncról gondolkodsz?
A tánc- és mozgásforma kialakítása intellektuális folyamat. Természetesen van fizikai része is, sok-sok repetícióval, zsákutcába futással és abból való kijövetellel. De alapvetően ez egy intellektuális munka, és a tapasztalati skála szélessége határozza meg a munkafolyamatot. Tehát az, hogy a klasszikus balett az alapom, a 10 éves képzési és a 10 éves színpadi tapasztalatom csak egy, bár meghatározó szín a sok közül. De ugyanúgy részei ennek a palettának azoknak a szakemberek a színei is, akikkel a darabjaikon keresztül – és személyesen is – kapcsolatba kerülhettem. Táncoltam többek között Christopher Bruce, Jiří Kylián, Mats Ek, Johann Inger, Ohad Naharin, Rami Be'er, Mauro Bigonzetti, Wayne McGregor darabjaiban, tehát ezen briliáns elmék színei akaratlanul is nyomot hagytak szakmai gondolkodásomon.
Az általad említett nagy nemzetközi társulatok rendelkeztek balett gyökerekkel. Elképzelhető, hogy ennek az alapnak a hiánya is oka lehet annak, hogy a magyar formációk nehezen törnek be a nemzetközi piacra?
Ez is évtizedek kérdése, meg persze azé is, hogy teljesen más a globális táncpiac működési mechanizmusa. Ha születik egy új produkció, fiatalok összeállnak, jól mutatnak a színpadon, és valami újat hoznak, azonnal van mögöttük egy ember, és adott az ország teljes felülete. Megvan a piaci protokoll, nagyon jól menedzselik magukat, a bemutatót követően azonnal 4-5 helyre el tudják vinni az előadást, eközben persze az is kiderül, hogy piacképes-e.
Azért piacképes, mert jobb, mint az itthoniak, vagy azért, mert nagyobb a piac?
Ez sok helyen így működik, Franciaországban, Németországban, Amerikában. Nem is az a kérdés, hogy piacképes-e, hanem, hogy van-e piac, ahova feltehetjük – ugyanis ott tudja csak megmérettetni magát. Magyarország nincs rajta a globális tánctérképen. Természetesen vannak személyes kapcsolatok, jól működő nagy rendszerekből lecsurgó kontaktok, amik alapján egyes produkciók, alkotók, előadók el tudnak menni. De a nagy képet nézve önmagában elég gáz, ha meghalljuk itthon a kortárs tánc kifejezést. Tudjuk egyáltalán definiálni? Az is egy bonyolult kérdés, hogy felelős-e a szakma a saját piacáért, azért, hogy felépítse, ha már más nem építi fel. Neked mi jut eszedbe a kortárs táncról?
Azt mondanám, attól kortárs, hogy párbeszédet folytat a jelenével. Sokszor pont az a problémám, hogy ez elmarad, és öncélúvá, dekódolhatatlanná, értelmezhetetlenné válik a nézők számára.
Teljesen elfogadható, amit mondasz. Ez is évtizedek tánctörténeti kérdése és a működési rendszer függvénye. Ha életképes működési biztonságban dolgozik egy kortárs alkotói csoport, akkor előbb utóbb rátalálnak arra az alkotói nyelvre, ami érthető. Ha megszűnik a létezési reszketés, és helyét a kreatív alkotói energia veszi át, akkor létrejön egy olyan rezgés, ami dekódolható a közönség számára. Magyarországon még az sincs definiálva, hogy a kortárs tánc szakma vagy egy lilás, ködös lélekállapot.
A PR-Evolutiont követően Svájcba mentél, a következő hazatérésed után 2013 tavaszán együtt dolgoztál a Közép-Európa Táncszínházzal, és pár hónapra rá fel is kértek művészeti vezetőnek. Mi az, ami ennyire jól működött a társulattal?
Miután Svájcból eljöttem, sokat utaztam, tanítottam, koreografáltam. Éppen Spanyolországban töltöttem 3 hónapot, amikor Szögi Csaba felkért, hogy dolgozzak együtt a társulattal – végre.
A „végre” minek szól? Annak, hogy magyar munkára hívtak, vagy hogy igazi lehetőséget kínáltak?
Mégiscsak egy több mint 20 éves társulatról és egy működő rendszerről volt szó, tehát érdekelt a dolog. A Horda című előadás és Lajkó Félix zenéje is régóta benne volt a batyumban, és a társulat is valahogy nagyon szépen rezonált erre. A művészeti vezetői felkérés igazából nem utána jött, hanem közben, csak sokat gondolkodtam rajta. Komolyan végig kellett gondolni, hogy az ember neki fut-e még egyszer, másodjára, harmadjára ennek az országnak, ennek a rendszernek. De a társulat meggyőzött, nem verbálisan, hanem a mozgáson és a hozzáálláson keresztül.
Megváltozott a közeg, a klíma, ami annak idején nem működött számodra?
Egészen más kontextusról beszélünk. A PR-Evolution egy egyszemélyes szándékból született, a Közép-Európa Táncszínháznak viszont komoly tánctörténeti múltja van. Van egy működési, szakmai tradíciója, másképp kell gondolkodni, más koncepció alapján kell elkezdeni dolgozni egy ilyen társulattal. Ennek megfelelően a társulatot körbevevő rendszert is másképp kell megvizsgálni, megmérni, mások egy ilyen társulat lehetőségei, erőforrásai. Most az a kérdés, hogy a jelenlegi KET et jelképező identitás számára van-e hely ebben a rendszerben, és tudja-e érvényesíteni a szakmai szándékait?
És jók a társulat lehetőségei?
Megdolgozunk érte, hogy jók legyenek, de ez is GDP kérdése. Csodálatos győzelem a táncnak, hogy az ország vezető csúcsintézményének, az Operaháznak 10 milliárd forint fölötti a költségvetése és ezen belül működik a Magyar Nemzeti Balett – a KET ehhez képest 25,5 milliós támogatásból működik, arányában persze jóval kevesebb embernek ad munkát, és jóval kevesebb bemutatóval van jelen, de mégis fontos az arányokat is megnézni.
Kevesebb bemutatóval, mint szeretne, vagy ennyire van kapacitás?
Mindkét intézményt a saját frekvenciáján kell megvizsgálni, hogy milyen szakmai felületet ad. Azt kell mondanom, a KET úgy működik, hogy azt sejteti, nincs határa az emberi teljesítőképességnek. Amellett, hogy a társulat repertoárt gyárt, ezzel beteljesíti a társulati létet, létrehoztunk egy oktatási programot is. Ez a program több koprodukciós, együttműködő partnerrel éves szinten megy, tanéveket kezd, és visz végig. Ezen kívül az országban elsőként foglalkozunk a Nemzeti Táncszínházzal és a Káva Kulturális Műhellyel, illetve a Bethlen Téri Színházzal közösen tánc/színházi neveléssel, amelyről azt sem tudja a szakma, hogy micsoda. Minden bizonnyal van, akinek kevésbé tetszik, hogy a Nemzeti Táncszínház mindig velünk dolgozik – pedig nem tuszkoljuk magunkat, hanem olyan szakmai munkát végzünk, ami ebben a koproduceri kondícióban tud létrejönni. Aktuális, hogy pár napja készült el a Horda 2 módszertani film, ami bemutatja a programot. A közös munka arról szól, hogy a vakfoltokat és évtizedek negatív hozományait le tudjuk dolgozni, meg tudjunk ágyazni azoknak, akik 10-20 év múlva kortárs tánccal akarnak foglalkozni, hogy legyen majd piacuk. A Horda 2 kapcsán 35 iskola 35 osztályával találkoztunk, és már most telített az előjegyzés az új évadra. Az a célunk, hogy azok a fiatalok, akik majd a felnőtt társadalmat alkotják, kapcsolatban legyenek a kortárs tánccal, legyen valamilyen élményük, szótáruk ezzel kapcsolatban. Jövő tavasszal szervezünk egy közép-európai kortárs tánc oktatási konferenciát, amely alapján majd létrehozunk egy regionális oktatási programot. Erdélyben évente ismételjük a vendégszereplésünket, nem csupán repertoárt, hanem oktatást és nevelést utaztatunk, ezt is charity rendszerben. Egyetlen hazai társulatként végzünk tehetségkutató és fejlesztő munkát az Ifjú Koreográfusok Fóruma (IKF) keretében immár 3 éve. Meg lehetne kérdezni, hogy minek, hiszen miután megkapjuk a támogatást, leülhetnénk egy sör mellé, piszkálhatnánk a fülünket, törölgethetnénk az orrunkat, és csinálhatnánk évente egy bemutatót – mi mégsem így gondolkodunk. És ebben benne van annak a lehetősége, hogy nem mindenkinek tetszik.
A többi társulatnak nem tetszik, vagy a finanszírozási oldalról nincs rá fogékonyság?
Döntéshozói oldalról jól tájékozottak velünk kapcsolatban, és látják, milyen munkát végzünk. Magyarországon a kortárs táncnak nincs identitása, arculata, nincs kommunikálva, nincs belső vízió a társadalomban arról, mi is ez – akarjuk-e, miért van rá szükség, miért nem elég a balett, a hagyományos tánc, maximum egy kis neoklasszikus? A Közép-Európa Táncszínház egyik fontos stratégiai válasza, hogy kommunikál a társadalommal.
A középiskolásoknak szóló beavatók mellett vannak olyan előadások, amiket a felnőttek számára is nyitottá tesztek?
Nemrég jöttünk haza az Egri Stúdiószínházi Táncfesztiválról, ahova a Ki vagy te, kortárs tánc? című előadásunkat vittük. Ebben olyan előadásformát kerestünk, ami a tévhiteket, téves gondolatokat, kérdéseket teszi fel, és vizsgálja meg. Olyan kérdéseket, amelyekre a társadalom még nem keresi a választ. Az előadás a repertoárdarabjainkból építkezik, olyan darabrészletekből, amelyek felfűzhetőek egy teljes estet átívelő narratív gondolati menetre. Van benne sok humor, szépség, gondolat és mérhetetlen mennyiségű tánc. Érdekes látni a felnőttek kapcsán, hogy mennyire hiányos a saját testismeretünk. Másfél millió éve léptünk be a mimetikus kultúrába, amelyben utánzás, mozgás és koordináció alapján tanultuk az életet. Egy idősebb lény elmutogatta egy fiatalabbnak, hogyan maradhat életben. Ez feltételez valamilyen szervezett mozgássorrendet, koreográfiát. De amióta az evolúciós fejlődésünket arra használjuk, hogy PS3-at és billentyűzetet nyomkodjunk, elfelejtettük, hogy mi a rendszerünk, csontozatunk, ízületünk, vérkeringésünk mozgásra van kitalálva. Az elektronika által ez eltűnik. Ezeken az előadásokon és a narráción keresztül a mimetikus kultúra idéződik meg, hozzákötjük a mozgáshoz, azt pedig a kortárs tánchoz kapcsoljuk – amely többnyire organikus, testdinamikához kapcsolódó mozdulatokat rendez koreográfiába, és reményeink szerint értelmet is csöppent mellé. Érdekes látni estéről estére a közönség tagjainak szemében a felismerést, hogy ennyi ízületünk van, ami mozgásra alkalmas, és hogy ez mekkora kincs.
A hordaság, azaz az egyén és a közösség viszonya milyen a minket körülvevő világban?
Van, aki úgy csinál, mintha gondolkodna közösségben, de nem így cselekszik; van, aki egyáltalán nem cselekszik, és nem is csinál úgy; van, aki szeretne, de más dolga akad; van, aki ezt mondja, és ezt is cselekszi. A hétköznapok szintjén most aktuális a kérdés, nagy leckekönyvet nyitott ki a migráció, ami már jóval túlmutat mindenféle, ember által felépített, civilizáltnak mondott rendszeren, de azt nem tudom, még hány oldal lehet ebben a leckekönyvben. Hosszú ideig azt hihettük, a magyar társadalom tinédzser, és azért vannak szélsőséges kilengései, de úgy tűnik, az európai társadalom és a világ is az, mert olyan eseményeket generál, amire nincsenek válaszai.
Milyen bemutatók várnak rátok az évadban?
Hét premierünk lesz az évadban. Novemberben lesz az említett koprodukcióban készülő Igaz történet alapján című következő tánc/színházi nevelési előadásunk bemutatója, ekkor kerülünk először kapcsolatba a játszópajtásainkkal, akik ezúttal nem középiskolások, hanem a 12-14 éves korosztály. Színháznevelési szempontból ez egy feltérképezetlen, félelmetesnek tűnő terület. Ebben a hónapban lesz az Ifjú Koreográfusok Fóruma egyik alkotójának bemutatója is. Ennek az évek óta folyó tehetséggondozó programnak az a lényege, hogy pályázati rendszer alapján 3-4 kiválasztott fiatal koreográfusnak rendelkezésére bocsájtjuk a társulat és szakmai partnerünk, a Bethlen Téri Színház teljes hardverét: táncosokat, világosítást, jelmezt. Majd 5 nap után van egy demonstráció – ennyi idő alatt természetesen nem teljes produkciót kell prezentálnia, hanem megtapasztalhatja, hogy milyen egy társulatot koreográfusként alakítani, koncepciót gyártani, világítani, vagyis kap egy nagyon meghatározó impulzust. Most először teszünk olyan gesztust, hogy a program egyik felfedezettjének, Újszászi Dorottyának a koreográfiáját beemeljük a repertoárba. Decemberben lesz egy kis darabokból álló sorozat, a K-arcok első része. Meghívott koreográfusok készítenek portrékat a KET művészeiről, négy táncművész négy szólóesttel kerül színpadra az évad során. Jövő márciusban, a Budapest Táncfesztiválon lesz egy közös bemutatónk az Artussal, ami azért örömteli, mert nagyon ritka, hogy két 30 vagy közel 30 éves társulat összeül, és a maga szellemi erejét, tudását beleadva létrehoz egy produkciót. Április környékén pedig a Nagyváradi Táncegyüttessel mutatjuk be a Stabat Matert.
Mi az, amit a Közép-Európa Táncszínház közel 30 éves örökségéből átvettél, és mit újítottál meg?
Londonban a 85 éves társulattal való közös munkában megtapasztaltam, hogy azokra a szakmai eredményekre, amelyeket elértek, milyen erőfeszítéssel vigyáznak, és hogyan próbálják az új célokat ebbe a rendszerbe illesztve elérni. Valahogy így kezdtünk dolgozni a KET-tel is, minden szakmai aktivitás, ami eddig jellemezte, megmaradt. Az én munkám abban érhető tetten, ahogy ezeket aktualizáltuk, és ez magában hordozza az új dinamikát. Olyan kombinációt próbálunk együtt felépíteni, ami egyfajta válasz arra, hogy milyen társadalmi, szakmai, piaci közegben van a társulat. Sok energiát felemésztő, de örömteli utazás ez annak reményében, hogy a tánc, a színház hitvallását, a humánumot örökítjük az elkövetkezendő nemzedékekre.
Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória