A Nemzeti Erőforrás Minisztérium új működési pályázatának keretében formálisan lényegében kettéválasztották a színházi és a táncéletet. A Te munkáidban évek óta egymásba olvad ez a két műfaj, hogy érint ez a döntés?
Tavaly kimondottan üdvözítőnek tartottam, hogy összevonták a két kategóriát, nagyon fontos lépés volt ez a kortárs színházi világban, és nekem az is számított, hogy nem csak táncos szakértők, de színházhoz értő emberek, színházi szemmel is mérlegelték a művészeti tevékenységemet. Úgy éreztem, felnőtt és felelős módon pályázhatok, ugyanilyen bírálatot remélve. A szétválasztás rendkívül érzékenyen érint, visszalépésnek tartom. Olyan döntéshelyzet elé állít, amit magamtól semmiképp nem hoznék meg szívesen, és a döntésem következményeire sincs rálátásom. Nem tudhatom, hogy az új táncos és színházi kuratórium tagjai hogyan kategorizálnák a társulatomat, és a tavaly lehetséges, életszerű kuratóriumi átsorolás esélye is megszűnt. Én az összművészetiségben és a műfaji szabadságban találom meg azt az értelmes létformát, amelyet a jelen kulturális, színházi közegben érdemesnek és téttel rendelkezőnek tartok. Egy ilyen döntés következményeként az ember kénytelen eleve skatulyába zárva létezni, és megakaszthatja azokat a törekvéseimet is, amelyek a báb- és a prózai színházi műfajok tánccal vagy az emberi testtel történő termékeny találkozására irányultak. Független alkotóként, a művészi hitelem feltétele, hogy saját magam választhassam meg, mely műfaji keretek között vagy átjárások lehetőségeivel tartom legideálisabbnak egy adott témám vagy előadásom megformálását. Egy produkció pedig műfajtól függetlenül vagy hat, érvényes, vagy nem. Innen nézve teljesen mindegy, hogy éppen táncolnak vagy beszélnek benne. A pályázatot egyébként tánc kategóriában adom be, úgy vélem, inkább kezelnek táncos alkotóként, mint színháziként, de a pályázatomban sem fogok tudni úgy tenni, mintha táncosabb produkciókat akarnék létrehozni, mint eddig.

De magát a kultúrpolitikai gesztust hogyan értékeled?
Azt gondolom, a döntéshozók nem veszik figyelembe, hogy vannak ilyen jellegű társulatok, és pont az volt jó a tavalyi kiírásban, hogy nem erre összpontosított a kuratórium, hanem a valós kérdésekre, a működési formára, a minőségre, az innovációra fókuszált.
Mindamellett a döntés gyökere nem ebben van. Bizonyos tánctársulatoknak érdeke, hogy megtörténjen a szétválasztás, kiemelt bánásmódban kívánnak részesülni egy olyan kategóriának a pénzkeretéből, ahová magukat is csak kényszerből sorolták, nem volt más lehetőségük, és ügyesen bebújnak, vagy bebújtatják őket valóban független társulatok közé. Mindezzel az a probléma, hogy a lassan amúgy is megszüntetésre váró VI-os kategória már nem egyértelműen a függetlenek kategóriája lesz, és ez rendkívül bomlasztó hatással van az amúgy is nehezen érdekérvényesítő szférára. A kulturális élet színesítése és fejlesztése vagy a művészeti irányok tágításának szempontjából is visszalépésnek tartom a dolgot.
A Gergye Krisztián Társulat név most valódi társulatot takar?
A tavalyi kuratórium átsorolt alkotói kategóriába, amellyel én egyet is tudtam érteni. Felszabadított az alól, hogy kényszerből fenntartsak egy társulati létformát, ami nem feltétlenül a legideálisabb a működésemhez, és az alkotói termékenységünknek sem volt a létfeltétele. Sokkal jobban szeretek újabb és újabb emberekkel, formációkkal találkozni, a darabok igényeinek megfelelően partnereket találni és párbeszédre invitálni őket velem és a stabil alkotótársaimmal.
Leginkább olyan folyton változó társulásnak nevezném magunkat, amely az adott téma vagy helyzet mentén gyűjti össze az embereket.
Említetted, hogy valamelyest egyet is értettél a tavalyi döntéssel. Előtte mégis milyen okai voltak annak, hogy szerettél volna társulatot? Hogyan lehet ma Magyarországon társulatot alapítani? Illetve alapítani még könnyű, de fenntartani?
Elég komplex dolog ez, azok a tehetséges emberek, akikkel rendszeresen dolgoztam, jelentős táncos és nem táncos személyiségek. Fontossá vált, hogy egyfajta biztonságot kaphassanak.
Azonban a kizárólagos társulati formában sem tudok hinni, mert nem hat rám termékenyítően, ha kizárólag az én helyzeteimben élik meg magukat a művészek, fontos, hogy legyenek saját útjaik is. Olyan nyitott műhelyre törekedtem akkor is, amelyben megkapják ugyan az említett biztonságot a társulati működésbe hívott emberek, de ez nem jelenti azt, hogy rájuk zárnám az ajtót. De milyen támogatási összegeket lehet egyáltalán nyerni egy pályázaton? Ha egy vezető társulat táncosa havonta 100-150 ezer forintot keres, már jónak számít. Úgy gondolom, abból nem lehet megélni. A számomra fontos embereknek szerettem volna részfizetésként némi stabilitást adni, de ez nem elegendő arra, hogy biztosítsam a létfeltételeiket. Ez kötöttség és szabadság is volt egyben. A valódi együttműködés soha nem a pénz szempontjából érdekes, hanem a lelki elkötelezettség szempontjából, amit az emberek magukkal hoznak a közös munkához. Több nagyszabású, sokszereplős produkciót hoztunk létre az akkor adott támogatási feltételekkel, és annak ellenére, hogy az soknak tűnhet, épphogy normálisan ki tudtam fizetni a munkatársaimat. Most már úgy gondolom, ilyen körülmények között kizárólag infrastrukturális, intézményi háttérrel lehet társulatot fenntartani. A független művészi léthez és ahhoz, hogy engem és a táncosaimat megtalálhassanak feladatokkal, muszáj nyitottnak lenni, és ha eleve bezárok embereket, akkor ez a nyitottság számomra is eltűnik, és ők is szabadulni vágynának a helyzetből. De komplex problematikákkal foglalkozom, megpróbálok akár zeneileg, akár drámailag jelentős művekhez nyúlni, és ezek minden esetben csak valódi partnerekkel közösen megvalósítható helyzetek, ebből a szempontból kimondottan közösségi lény vagyok, nagyon igénylem a reflexivitást, ahogy mások visszahatnak rám, ahogy az ő függvényrendszerükben dolgozhatom. Az ilyen mélységű bizalmat és odaadást igénylő együttműködést hogyan is lehetne másként hívni, mint társulatnak?
A Merlin Színházban nemrég éppen az említett kérdést, a pályázatot tárgyaló konferencián feltettek egy kérdést: ki az, aki adott esetben hajlandó lenne bojkottálni a pályázatot? Azon kevesek közé tartoztál, akik feltették a kezüket.
Azért tettem fel a kezemet, hogy jelezzem, hajlandó vagyok megmozdulni a témában, miközben ez nyilván teoretikus kérdés volt. Emellett elég kiábrándult vagyok a mi kis független területünkkel kapcsolatban. Amikor a 2010/2011-es évad elején kiderült a zárolás, azóta elvonás ténye, elég erőteljesen próbáltam lépni valamit az ügyben, kerestem a lehetőségeket a kapcsolódásra, miként lehet összefogni, hova lehet betársulni és akkor egy látványos, ígéretes, talán hatásos médiakampány létrejöttében mintha kimerült volna a szakma összefogása. Volt egy félig kudarcba fulladt „hátrafelé előre” vonulás is, ahol inkább azt bizonyítottuk képtelenek vagyunk az egységes megmozdulásra. Nyilván mindenki pályázni fog, akár feltette a kezét, akár nem. Határidőig nem pályázok, várom, milyen irányban mozdulunk, de patthelyzet van, ami mozdíthatatlannak tűnik. Én inkább azon töprengtem akkor, milyen energiák tudnának elindulni az ügyben, mennyire lehetséges az összefogás, s ha az nem megy, ahogy az eddigi tapasztalatok alapján nem fog menni, akkor mi lehet az a személyes tett, amivel mégis reagálhatna az ember.
Persze, teoretikus kérdés, a válaszod pedig szimbolikus, de ezzel mégis azt kommunikálod, hogy a következő évadban megengednéd magadnak, hogy támogatás híján ne alkoss.
Azt semmiképpen nem engedném meg magamnak, hogy ne alkossak, ebből a szempontból másodlagos, hogy támogatással vagy támogatás nélkül. Egyre inkább azt gondolom, hogy a személyes tett csakis az alkotás lehet, egyedül ezáltal tudok reflektálni a jelenemre, a világra vagy akár erre a helyzetre is. A kulturális vezetés általi kivéreztetés olyan mérhetetlenül gyilkolja az ember kreativitását, és önbecsülését, hogy egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hónapokra visszaveti az alkotókedvet, most kezdek ebből kikeveredni. A mi függetlenségünk végeredményben azt jelenti, hogy mi vagyunk a leginkább kiszolgáltatottak és függők. Ez az elbizonytalanítás egyébként tökéletesen eléri a célját, nincs kimondva, hogy ne legyél, az sem, hogy legyél, így az ember impotens várakozásban van. Ennél bizonyos szempontból az is könnyebb lenne, ha kijelentenék, hogy nincs független kategória, elvonjuk az összes pénzt, ne csináljátok, és erre lehetne érdemben reagálni, utcára menni. De ez a köztes helyzet mindenkiből renyhe, enervált állapotot hoz ki. Közben meg azt érzem, hogy nagyon kevés súllyal bíró alkotás születik Magyarországon, ami bármire is reagálni akarna. Nem értem hol vannak az elengedhetetlen művészi indokok, amik szülik a darabokat. Iszonyúan nincs itt az ideje a szépelgő táncelőadásoknak. Persze nem kell forradalmárnak lenni, én sem vagyok az, de mégiscsak a téttel bíró művészi tettben hiszek.
Ebben az évadban mutattad be az Adaptáció Trikolór című előadást, amely a kortárs táncéletben szokatlan módon a közéleti történésekre reagált. Lett valamilyen foganatja ennek a bátor gesztusnak, netán voltak olyanok is, akik támadásnak vették?
Nem hiszem, hogy látta olyan az előadást, aki támadásként értelmezhette volna, mint ahogy azt sem tudom, mennyire volt ez bátorság kérdése. Mellesleg nem volt és nem is akart támadó lenni. Személyes akart lenni, érintett, őszinte. A darab abszolút pozitív kritikai visszhangot kapott, nominálták a Lábán Rudolf-díjra, de ment összesen négyszer, és most már olyan, mintha meg sem történt volna. Az Adaptáció Trikolór számomra nagyon pozitív történet, de el lehetett hallgattatni, nincs financiális keret a továbbjátszására. Egy szólóhoz képest persze nem olcsó az előadás, de annyira nem drága, hogy ne lehetne műsoron tartani. Ha az emberben van egy stabilitásra törekvés, a MU Színháznak kizárólagosságot adok azzal, hogy oda alkotok egy darabot, akkor jó lenne, ha egy évad erejéig legalább repertoáron lehetne tartani. Ilyen módon bármilyen hangot el lehet hallgattatni, amiért persze nem a MU Színházat hibáztatom. Ha a zárolás nem vált volna végül elvonássá, azért ez máshogy lehetne. Mindenesetre már az is boldogsággal tölt el, hogy megvalósult.
Az irányt megtartod a következő évadban is?
Én most nem is tudnék mást. Eléggé magamba forduló, önvizsgáló előadásokat szoktam létrehozni, akkor is, ha sok emberrel, akkor is, ha kevés emberrel dolgozom, és azt gondolom, ezen nem fogok változtatni. De megpróbálom belehelyezni magam abba a világba, amelyben vagyunk, a téma elől nem tudok és nem is akarok elfutni, most ezzel van értelme foglalkozni.
Ebben az évadban az alkalmazott koreográfiák mellett három önálló bemutatód is volt, nem tartod soknak?
Kicsit túlhajtottam magam, ez tény, de a munkában hiszek. Az egyik munkám mindig inspirálja a másikat, igaz, most kicsit kiábrándultam, és úgy gondolom, muszáj átértékelnem ezt a történetet. A finanszírozás miatt is át kellett gondolnom, mi számít ma társulati formának, mit akarok én, mit tartok fontos kulturális tettnek. Nem akarok csinálni valami középszerű „langyot”, csak hogy ott maradhassak a nem kiemelt élvonalban, vagy bárhol, ahová besorolnak. Szóval, éppen ez az átértékelés zajlik. Vidnyánszky Attila felvetése volt, hogy a kétlakiak, a kőszínházhoz és a független szférához egyaránt kötődők ne kapjanak utóbbi területről támogatást. Én nem éltem volna túl, ha kizárólag a független helyzetből akartam volna fenntartani magamat és a munkámat, ha a kőszínházból nem biztosítottam volna a saját létfeltételeimet. Az is egyfajta függetlenség, hogy azt a pénzt, amit én a VI os kategóriából kapok, valóban független színházi tevékenységre tudom fordítani. Ahhoz, hogy valóban innovatív dolgokat tudjak csinálni ezen a területen, hozzájárul, hogy egyre több koprodukcióban veszek részt én és a társulatom, valamint energikus és biztonságos körülmények között dolgozhatok. Ilyen keretek között született például a Nemzeti Színházban bemutatott Kvartett vagy a Bárka Színházban színre vitt Nádas Péter-darabok, mindegyiket a munkám nagyon fontos stációjának tartom. Kőszínházakban van olyan infrastruktúra, amely lehetővé teszi, hogy ilyen nagyobb volumenű munkák készüljenek.
A jövő évadra az a tervem, hogy megpróbálom mellőzni a repertoáromat, ha úgy tetszik, kivonni a darabjaimat a repertoárjátszás kényszeréből. Független minőségemben egyedi eseményeket, performanszokat szeretnék létrehozni. Teljesen kudarcra ítéltnek gondolom a repertoár fenntartását, a kőszínházi létforma utánzását, nem szeretném újra és újra azt tapasztalni, hogy az ember hihetetlen energiákat fektet egy darabba, ami azután négyszer megy, és a benne rejlő lehetőségek szétfolynak, nem tudja kiforrni magát. Ezekkel az eseményekkel szeretnék folyamatosan jelen lenni, ez is a sorozat munkacíme, Folyamatos jelen.

Korábban is kerested a kapcsolatot a kőszínházzal, vagy ez inkább anyagi kényszer?
Nagyon szeretem az alkalmazott koreográfusi helyzetet, más kérdés, hogy ha csak ezt csinálnám, az nem elégítene ki. Megtisztelő, ha egy rendező alkotótársának hív, rendkívül inspiratív, hogy alá, mögé lehet bújni a koncepciójának, víziójának, segítheted a rendezői gondolat formába öntését, és hihetetlen élmény a színészekkel való munka. És rengeteget tanulok. Hatalmas élmény volt Andrei Şerban Három nővérének koreográfusának lenni. Megdöbbentett, hogy Şerban mennyire nyitott volt rám, partnerként és alkotótársként kezelt, és ha valami nem tetszett neki egy koreográfiában, nem azt mondta, hogy ez mennyire rossz, hanem rákérdezett, nekem ez valóban tetszik-e? Független színházi emberként is fontosnak tartom, és büszke vagyok, hogy a jelenlegi Nemzeti Színházban dolgozom, mert itt most valóban fontos dolgok történnek.
A szöveget attól kezdve használod, amióta kőszínházban dolgozol?
A Bárka Színházban volt lehetőségem találkozni olyan színészekkel, akik mérhetetlenül nyitottak voltak a mozgásra és irányomban, és ebből a bizalmi helyzetből mertem először prózai munkákba kezdeni.
Tervezel még tisztán táncos előadást?
Ez a kérdés bennem így nem merül fel? Ez annak a kérdése, hogy a témán belül mire van szükség. Nagyon szívesen dolgozom szöveggel, ha olyan, ami táncosként és koreográfusként is megérint. Az adott darabot nézem, hogy hogyan tudom kommunikálni a világ felé, mit gondolok róla, és ha ehhez beszéd kell, akkor beszéltetek, ha mozgás, akkor táncoltatok, keresem a két dimenzió egymásba simulásának lehetőségét. Van, amit a szó tud képviselni, van, amit a test, és ha ez a kettő párosul, az eléggé katartikus élmény.
Érdekes helyzet, amikor egy már feldolgozott témához később kapcsolódik szöveg, amelyből szintén előadás születik. A Trafóban bemutatott Quartet és a Nemzeti Színház-féle Kvartett között mi a viszony?
A prózai Kvartett egyértelműen következménye a táncos verziónak. Abban négy táncossal kezdtem dolgozni, méghozzá úgy, hogy próbáltam mindenki közé egyenlőségjelet tenni, demokratikusan létrehozni egy előadást. Összefüggéseket kerestem a négy személy pszichológiai tesztjében, azt vizsgáltam, hogy négy egyenrangú személyiség hogyan tud egymásra hatni, hogyan működnek a vonzások és taszítások, akár táncosként, akár emberként. Majd egy idő után, ahogy a színházban lenni szokott, felborult a demokrácia, egy ponton túl keresnem kellett egy fogódzót, és így találtam meg Heiner Müller Kvartett című darabját. A szöveget lebontottam a mi karaktereinkre, megnéztem, melyik mondat kire lehet érvényes, és végül el tudtam indulni abba az irányba, amelyikben az előadás végül megszületett. Annak ellenére, hogy végül egy szót sem használtunk fel a darabból.
Amikor megtaláltam Müller művét, sokáig morfondíroztam azon, hogy ki lenne az a két színész, aki a Madame de Merteuil és Valmont figuráit megszólaltathatná. Elsőre Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert ugrott be, de akkor már nem volt idő beemelni őket a darabba. Meg jobb is, hogy nem tettem. A Quartet nem volt maradéktalanul sikeres produkció, de rendkívül sokat tanultunk belőle, és mélyre vitt magunkban az alkotótársaimmal. Amikor az ember megoldatlan problémába ütközik, akkor egyre hajtja magát, újra és újra nekifut, a bemutató után úgy éreztem ebből a Müller darabja tud kihúzni. Megkérdeztem Alföldit, hogy megcsinálhatnám-e vele és Udvarossal a Nemzeti Színházban, és igent mondott, így a Gergye Krisztián Társulattal koprodukcióban létrejött az előadás, amire nagyon büszke vagyok.
Minden nyáron visszamegyek Kőszegre, a szülővárosomba bemutatni egy előadásomat, és ha minden jól alakul, idén Quartet és a Kvartett egymás után, egy előadásként fog lemenni. Úgy érzem, valami történni fog, fontos esemény lesz. Izgalmas, hogy a kőszegi közönség hogyan fogadja majd, mert nem feltétlenül vannak otthon a kortárs színházi értés világában, de eddig nagyon érdekes és sűrű tapasztalataim voltak arról, hogy egy kortárs előadásra hogyan reagálnak szűz nézői szemmel. Bízom abban, hogy a két előadás egymásra helyezésével valamilyen választ kapok a bennem munkáló bizonytalanságokra is.
A 2010/2011-es évadot egyébként hogyan érintette a zárolás?
Körülbelül négy hónapja nem tudok fizetni senkinek, és már annak is örülök, hogy addig egyáltalán ki tudtuk húzni a pénzzel, amiből elég nagyszabású produkciókat is létre tudtunk hozni. Persze, mi számít nagyszabásúnak a kortárs tánc területén Magyarországon? Amit nagyon szomorúnak tartok, hogy az évad elején elfogadtuk, hogy zárolnak, teljesítettünk egy évet, erre kiderült, hogy elvontak, és tessék, most úgy gondolják, nekünk ennyi is elég, így eleve kevesebb pénzre lehet már pályázni. A próbahelyemet fel kellett számolnom, most egy raktárt bérlek, visszanyúltam az évekkel ezelőtti cigányélethez, most már senkinek nem tudok fizetést adni. Kénytelen voltam meghozni azt a radikális lépést, hogy inkább nem lépek fel, de még egyszer nem keveredem adósságokba. Nincs miből előlegezni. De a legszörnyűbb, hogy semmilyen biztosíték nincs a folytonosságra, alig lehet értelmesen előre tervezni, hosszútávra pedig egyáltalán nem.
Az interjút és a fotót készítette: Halász Glória