A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Egykor volt építőmérnök hallgatóként vagy attól teljesen függetlenül Goda Gábornak a mai napig fontosak a terek. Társulatával alkotásokat álmodnak barlangba, törött üvegablakú gyárba, a jövőben talán háztetőre is. És falakat is rombol, ha kell. A színház fogalma körüli bástya falait. Hasonló nyitottságot vár el a nézőtől is, cserébe azonban házhoz vagy akár barlanglakáshoz is megy.

Szimbolikus, hogy egy a város szélé lévő gyárépületben működtök? Ez kivonulás?


Bizonyára szimbolikus, bár nem emiatt vagyunk éppen itt. Amikor annak idején megfelelő helyet kerestünk, kifejezetten egy gyárat szerettünk volna, azok pedig általában a külvárosban vannak. Igazából egy műhelyt akartunk, nem szó szerinti színházi helyszínt, ami előadásokra alkalmas, hanem olyat, ahol próbálni, dolgozni, kísérletezni lehet. Úgy terveztük, hogy nem lesz bemutatókényszer, néha majd csinálunk előadásokat, egyébként meg megyünk a szokásos befogadó helyekre. De az élet úgy hozta, hogy nagyon megszerettük ezeket a tereket, és végül ezekhez, ezekre készültek az alkotások is. Nem egyedülálló ez. A világban és Európában számos olyan színházat találunk, ami a város szélén vagy akár a városon kívül van, és ez kiválóan tud működni. A közönség nyilván nehezebben tudja megközelíteni, jobban neki kell veselkednie, jobban kell akarnia, másrészt, akik mégis eljönnek, komolyabbak és elszántabbak, így a befogadás is más. Minőségi találkozás jön létre. Itt teljesen szabadon csinálhatjuk azt, amit szeretnénk, senkitől nem függünk, annyi előadást tartunk, amennyit akarunk. Egyre kevesebbet megyünk be a városba, hogy egy kicsit könnyebb helyzetbe kerüljünk. Jó, hogy itt a gyárban megalkuvások nélkül lehet előadásokat tartani.

godagabor_hg

Nehezebb a távolság miatt közönséget szervezni ide?

Kortárs, alternatív színház a város szélén. Persze, nem könnyű így az Artus forgalmazása. Ha van egy új bemutató, annak persze megvan a maga közönsége. A független szcénára ez általában jellemző, így ránk is. Új előadások esetében tehát semmilyen gondunk nincs. Amikor a bejáratott közönségünk elfogy, következik a holdudvar nézők, akik már nehezebben jönnek, találnak el ide. Például a tavalyi évadban a KakasKakasKakas című előadásunkat a Trafóban nyolcszor, alkalmanként legalább kétszáz ember látta, ide már csak negyven-nyolcvan fő érkezik, ami egyben persze az Artus optimális befogadóképessége is. Ennek egyik oka a nehezebb megközelíthetőség tévhite. Tévhit, hiszen ide eljutni csak tíz perccel jelent több utazást, mint egy belvárosi színházba. Fontosabb tényező, hogy nem egy belvárosi kert vagy romkocsma szomszédságában vagyunk, ahol a mindennapi szórakozás mellett kedvet kaphatna a közönség a színházhoz, tehát a színháznézést sem lehet összekötni más programokkal. Ide kifejezetten miattunk kell jönni. De tudjuk, hogy ez nehéz, ezért az is előfordul, hogy mi megyünk a nézőhöz. Tudomásul kell vennünk a világ változásait, a környezeti tényezőket.

Mondanál erre egy példát?

Nemrég tíz napot az Eger melletti Noszvajon töltöttünk. Nagyon izgalmas volt, szabad téren, erdőben, barlangokban dolgoztunk különböző jeleneteken, vizuális kompozíciókon. Az utolsó három napon szerettük volna felvenni ezeket, de zuhogott az eső. Tragédiaként éltük meg, azt gondoltuk, ez nem fog menni. Ültünk a barlangban, kint pedig esett az eső. Aztán rájöttünk, hogy ha esik az eső, akkor az esővel kell dolgozni. Félretettünk mindenféle konok elhatározást. Mindig lehet használni azt, ami van.

Bemutatót is tartottatok a munka végén?

Egyfajta prezentációja volt a műhelymunkának a farkaskői barlanglakásoknál. Oda jöttek fel a látogatók Egerből, Noszvajról és más helyekről. Szeretnénk felrúgni azt a gondolkodást, amely szerint előadás attól van, hogy a néző bemegy a színházba. A noszvaji lakosság a barlangokban találkozott szobrokkal, tánccal, jelenetekkel. Ez is előadás volt. Izgalmasabb, elevenebb és igazibb, mint sok színházban tartott előadásunk. Így valódi találkozások és meglepetések jöhetnek létre.

A munka körülményei hogyan fognak megmutatkozni a zárt térben játszott előadásban?

Erre a tíz napra a következő, készülőfélben lévő előadás kiindulópontjaként is tekintettem. Novemberben egy hónapot, majd tavasszal két hónapot fogunk még dolgozni ezen a témán, májusban mutatjuk be a produkciót. Azt még nem tudom, hogy hol, még sok munka áll előttünk. A helyszín lehet egy háztető, vízpart vagy éppen a Városliget. Tehát az sem biztos, hogy zárt térben lesz. Ahogy a műfajt is az határozza meg, hogy milyen gondolataink vannak, úgy most a helyszínt is azok alapján kell kiválasztanunk.

Miről szólt ez a munka?

A műhelymunka lényege az volt, hogy a művészeink a lakóhelyüktől távol, egészen más közegben éljenek, mint a hétköznapokban. Felejtsék el az összes előzetes gondolatukat, hagyják, hogy a környék, a cigánytelep, a falu, az erdő hatni kezdjen rájuk. Ezt követően pedig valósítsák meg a víziót, ami ebből születik. Nincs kényszer, nem kell lezárt produktumot létrehozni. Inkább nyitni kell. Sokan dolgoztak földdel, agyaggal. A színész faragott, földet ásott vagy létrehozott egy teret, amiben koreográfiát adott elő. A természetben való lét nyilván másképp inspirál, mint a város. Leginkább azt jelenti, hogy elengedjük szokásos gondolkodásunkat, és hagyjuk, hogy a nyers közeg hasson és változtasson bennünket. Erre ritkán van lehetőség.

A noszvajiak hogyan reagáltak minderre?

Mint a gyerekek. Sétáltak, bámultak, kérdezgettek, nevettek, csodálkoztak. A prezentáció olyan volt, mint egy tárlatvezetés, végigsétáltak, találkoztak a társulattal, installációkkal, vetítésekkel. Érzékelték, hogy lényegében magából az itteni életmódból született meg az alkotás. Sok olyan noszvaji is feljött, akik ugyan ott élnek, de korábban még nem jártak a barlanglakásoknál.

A különféle művészeti ágak együttműködése hogyan néz ki a gyakorlatban? Egy előadásban például hogyan tükröződik ez?

Annak, hogy az épületet több területről érkező művészek osztják meg, többféle lecsapódása lehet. Nagyon nagy hatással vannak ránk a vizuális művészek, az ő gondolkodásmódjuk. Ez akaratlanul vagy nagyon is akaratlagosan épül be az előadásainkba. Utóbbira példa a KakasKakasKakas című produkció, amelyben egy festő, Nádor Tibor is szerepel. De volt olyan darabunk is, az Einstein álmok, amiben tizenkét építészhallgató vett részt. Én mindig hangsúlyozom, hogy mi nem táncot vagy színházat csinálunk, hanem élő alkotásokat hozunk létre. Mindehhez vannak háttértanulmányaink, tudásunk, amit elő tudunk venni, ha kell, és mivel elég sokan vagyunk, ez igen gazdag. Többek között táncosok, színészek, zenészek, építészek, képzőművészek dolgoznak itt. Tehát egy gondolatot is ilyen sokféle oldalról tudunk körbejárni. És ezek bele is kerülhetnek az előadásba, de nem kötelezően. Mindig maga a munka határozza meg, hogy milyen jellegű eszközöket használunk.

Kiket enged az Artus a köreibe?

Nincsenek kritériumok. Csupán, hogy legyen elszánt, valamiben képzett, kitartó, figyelmes.

Bárki jöhet?

Bárki jöhet, de először műhelymunkában kipróbáljuk, hogyan tudunk közösen dolgozni, mondjuk úgy, megszagolgatjuk egymást. Fontos, hogy kiderüljön, tudunk-e együtt gondolkodni, közösen alkotni. Nekünk az a fontos, hogy a társulatban legyünk erősek. Önmagéban bárki lehet zseniális, itt az a lényeges, hogy társulatban is működni tudjon.

Kiket értünk társulat alatt?

Akik folyamatosan itt dolgoznak. Nálunk nincs hierarchia. Nincs olyan, hogy valaki főtáncos, valaki pedig technikus. A technikus fényt is tervez, a táncos olykor maga csinálja a díszletet, fúr, farag és pakol, nincsenek élesen kirajzolt szerepek. Az előadásban sem. Mindenki az egészben gondolkodik és cselekszik. Közben mégis mindenki azt teszi, amihez ért. 

Ez anyagi kényszer?

Nem. Ez döntés dolga. Szerintem csak így lehet, így érdemes dolgozni. Csak úgy, ha mindenki részt vesz mindenben. A színpad életet kap, ha az előadó maga hozza létre a díszletet. A gondolkodás, a munka, az írás, a koreografálás, minden együtt megy. Nyolc állandó tagunk van alkalmazásban, a többiek megbízási szerződéssel dolgoznak.

Van ehhez hasonló profi társulat Magyarországon?

A független profi szcénában szerintem van.

Ha ennyi művészeti ág hat egymásra, mégis milyen műfajúként határozzátok meg azokat az előadásokat, amelyek a nézők elé kerülnek? Hogyan címkéznéd fel őket? Bár sokan nem kedvelik ezt a kifejezést.

A címke nagyon jó szó, pontos és kifejező. A rossz az, hogy címkézni kell. Amire mi nem is vagyunk hajlandók. Pontosabban egy címkével nem elégszünk meg, mert nem lenne igaz, ezért magunkra aggatunk jó párat: „tánc”, „vizuális”, „zenei”, „installáció”, „akció”, mindenféléket. Döntse el a néző, hogyan nevezi azt, amit lát. És a tapasztalat az, hogy a közönség nagyon jól is fogadja ezt a műfajtalanságot. Ha valaki harminc éve bement egy táncelőadásra, felháborodott, ha megszólalt a táncos. Ez korlátoltság. Fontos, hogy tágítsuk, kinyissuk az előadó művészet korábbi határait. Tartalmi kérdések és ne műfaji elvárások határozzák meg az alkotásokat. A néző és az alkotás között láthatatlan párbeszédnek kell létrejönnie. Csak ez számít.

A nézőket ebben a színházi kultúrában könnyű megmozdítani?

Könnyű, nagyon könnyű. Mert annak ellenére, hogy nem úgy tűnik, valójában vágynak rá. Számos olyan előadásunk van, ahol a néző aktív. Nem vagyunk provokatívak, nem gyötörjük a nézőt, hanem hagyjuk, hogy részt vegyenek benne. Például a néző világítja meg az előadást, amit szívesen, magától értetődően csinál. Ez is egy nézői attitűd, méghozzá jó, nem azt várja a székében hátradőlve, hogy szórakoztassák vagy, hogy teletömjék a fejét. A mi dolgunk is, hogy a néző jó befogadó legyen. Mondok egy példát. Egy konzervatívnak mondható francia előadásban, talán éppen a Comédie-Française egyik produkciójában, egy klasszikus színházi helyzetben két idős színész a nézőknek háttal, hihetetlenül halkan beszélt. És azt lehetett látni, hogy az egész nézőtér előredől, és hegyezi a fülét. Mindenki megmozdult, és a színpad felé hajolt. Gyönyörű pillanat volt. A csenddel is fel lehet tehát kelteni a figyelmet.

A szakma és a kritika hogyan kezeli ezt a túlcímkézettséget vagy éppen címkenélküliséget?

A kritikusoknak egyre kevésbé van ezzel gondjuk, ha pedig valaki még mindig ezzel törődik, úgy kell neki. Ezzel nincs baj, sokkal inkább az a probléma, hogy sok kritikus saját magával van elfoglalva, és a saját olvasatát egyfajta univerzális olvasatnak tekinti. Ha pedig valami nem fogja meg, azt unalmasnak tartja. Amit nem ért, azt pedig értelmetlennek. Úgy gondolom, ha valakit nem érint meg egy előadás, jobban tenné, ha nem írna róla. A művész belső késztetése, hogy előálljon valami újjal. Ha ez a valami még nem kiforrott, hanem éppen születőben van, könnyen lehet, hogy a kritikus szörnyszülöttnek látja.

Az állami támogatás egy részének zárolása hogyan érintette az Artus évadát?

Egy bemutatót áttettünk tavaszra, decemberben és januárban pedig bezárjuk a stúdiót, hogy ne kelljen fűteni, ezzel elég sokat fogunk megspórolni. Másrészt nem utaztunk külföldre. Több társulattal közösen részt vettünk volna egy egy hónapos műhelymunkában külföldön, de a saját részünket nem tudtuk beletenni, így le kellett mondani a munkát. Emellett mindenkinek csökkent a fizetése.

Ha ilyen keretek között is, de mit terveztek erre az évadra?

Nemsokára lesz egy bemutatónk, Hudi László rendez a társulatnak egy darabot A láthatatlan ember címmel. Az előadás tulajdonképpen már meg is történt, és ami most bemutatásra kerül, az egy folyamat prezentációja lesz. Ezután következik Nagy Csilla Gyár című bemutatója, majd március elején Virág Melinda és Debreczeni Márton mutat be egy duettet. Ebben az évadban tehát négy bemutató lesz, a noszvaji munkával együtt öt. A társulatot egyre inkább szeretném alkotói feladatokra aktivizálni.

Van globálisabb tervetek az Artust illetően?

Nem a külső célok, sokkal inkább a motivációk vezetnek. A folyamatos változást tartom a legfontosabbnak. Figyelni, hogyan változik a világ, a nézői attitűd, hogy olyan művészi nyelvet találjunk, ami ezzel valóban párbeszédet tud folytatni. A színház arisztokratizmusát, az „itt van a színházunk, tessék idefáradni” elvét is fel kell adni, nekünk kell odamenni az emberekhez. Nagyon nagy a világban a nyüzsgés, valójában mégsem mozdul senki.

A független társulatok esetében nem érzed ezt?

Ez a legrugalmasabb közeg. Igenis mozog. Könnyebben reagál a világ változására. Megtalálja például a hangot a fiatalokkal, akikhez sokkal nyitottabban és dinamikusabban kell közeledni, mert ők már a világháló generációja.

Mégis sok alkotó panaszkodik, hogy túl sok az eszkimó igen kevés fókára, ráadásul ezek az eszkimók sokszor nemigen kvalitásosak. Főleg most kényes kérdés ez.

Mindenhol vannak kevésbé alkalmas emberek. A kőszínházakban, a független szcénában, az egyetemeken, a parlamentben. A mai napig nem mindig azok az emberek vannak pozícióban, akiknek ott lenne a helye. Nem a képzettségük, hanem a rokonságuk vagy pártállásuk okán válnak tényezővé. Nem csupán ez a szcéna, az egész országunk ilyen, az emberek fele dilettáns. A támogatás szempontjából sokszor indifferens a minőség, a szakmai tudás. Akik erről politikailag döntenek, azok nem szakmai döntést hoznak. Adott esetben egyetlen előadásunkat sem látták. Pénzt akarnak megtartani. Onnan faragnak, ahol a legkevesebb van, ez rendkívül furcsa. Nyilván a független szféra a legvédtelenebbek. Senki nem áll mögöttünk. A független kifejezést nevetségesnek is tartom. Ennél függőbb társaság nincs a kultúrában, bármikor le lehet nullázni, el lehet törölni. Ezek a függő-független művészek csak mennek előre, kockáztatnak, kísérleteznek, és persze sokszor tévednek. Emiatt lehet támadni őket. Keresés és kutatás nélkül azonban nem születnek irányzatok sem. Baj, hogy a hatalmasok nem látják, mennyire fontosak ezek az ütődött művészek, akik akkor is dolgoznak és mennek a fejük után, ha a hivatalos kultúra nem becsüli őket. Az okos rendszer támogatja a rendszeren kívülieket, hiszen kérdéseikkel ők tartják éberen a rendszert magát.



Az interjút és a fotót készítette:: Halász Glória