A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A sokféleség vonzza. Duda Évának Szegeden a Kortárs Balett előadásai adták az első lökést, majd Budapesten már többféle kortárs technikába belekóstolt. Sokáig volt „mindenevő”, hogy ki tudja keverni a saját mozgásvilágát; külföldre is azért jár, hogy magába gyűjtsön mindent, amit érdekesnek talál.

Táncosként nem is vonzott egyetlen társulat sem?

Mindig szabadúszó voltam, bár a Táncművészeti Főiskola után dolgoztam sokfelé, többek között Fehér Feriékkel, Csabai Attilával, Gergye Krisztiánnal, Nemes Zsófival és az Andaxínházzal. Őriztem a függetlenségem, nem akartam lekötni magam. Az is igaz, hogy a folyamatos meghívások mellett sem éreztem magam fantasztikusan kiemelkedő táncosnak sem alkatilag, sem technikailag. Viszont annál inkább mozgatott a kreatív alkotás, már a Budapest Tánciskolában is azok a feladatok kötöttek le, ahol valami újat lehetett kitalálni, a főiskola után pedig hamar bele is vágtam az önálló munkákba.

Az önálló estjeid zömében valamiféle ráción túli észleléssel foglalkozol, ösztönvilággal, tudatalattival, álom-dramaturgiával. Miért ezekhez vonzódsz?

Az emberi természet foglalkoztat. A civilizációs viselkedési mechanizmusaink mellett ott vibrálnak a testünkbe és a tudatunkba kódolt kollektív minták, amelyek sokkal dinamikusabb erőknek tűnnek a megtanult dolgainknál. Szinte zsigeri, állati igények ezek, amelyek mélyebben befolyásolják az életünket, mint azok a társadalomban kialakult rendszerek, hogy iskolába kell járnunk, egzisztenciát kell építenünk, meg kell házasodnunk stb. Az érdekel, hogy mit milyen belső késztetésből csinálunk és miért éppen úgy csináljuk, hiszen az emberi játszmák már ezeknek a következményei. Foglalkoztatnak pszichológiai tézisek, de alapvetően az izgalmas számomra, amire én magam találok rá. A következő előadásunk például a Faun lesz, ami számomra egy megfoghatatlan jelenségről szól, amiről nem lehet eldönteni, hogy ember vagy állat, férfi vagy nő. A legendás Nizsinszkij-féle tabudöntögető előadástól kezdve általában férfitáncosok táncolják, én most mégis Jónás Zsuzsát választottam, mert benne érzem azt a belső szabadságot és átalakulási képességet, ami elengedhetetlen a szerephez.

A történet nem is érdekel egy előadásban?


Inkább az érzetek. Ha történettel foglalkozom is, akkor sem kronologikus sorrendben és hagyományos dramaturgia szerint építkezek. Úgy keverem össze a mozzanatokat, ahogy a gondolatok sem logikusan követik egymást a fejünkben, hanem egyik asszociáció a másik után ugrál elő. Így a néző úgy szemlélődhet, mintha egy festményt nézne, és bár elvontabbá válik az anyag, hiszek abban, hogy a felrakott motívumok és alapszituációk segítik arra terelni a figyelmet, amerre szeretném. Nem akarom mindenáron vezetni a közönséget, hadd kapjon esélyt arra, hogy gondolkozhasson és a maga történetében utazhasson, de nem szeretek túlzottan bele menni érthetetlen lila ködökbe se. Keresem az egyensúlyt, azért is készítek sokféle előadást, hogy kikísérletezzem, meddig és hogyan lehet vezetni a nézőt, hol tudom elengedni, hol kell kizökkenteni.

dudaeva_domolkydaniel

Azt mondod, keresed az irányt, pedig elég dinamikusan haladsz előre; idén a legjobb koreográfiákért járó Lábán Rudolf díjat kaptad a Lunatikáért, sőt már társulatalapításon dolgozol.

A csapatépítés több éve fogalmazódik bennem, de az elmúlt időkben mégis inkább azokkal a lehetőségekkel éltem, amikor társulatokhoz hívtak. Izgága alkat vagyok, szeretem az új impulzusokat, inspirálnak az ismeretlen szituációk, de most már nincs kedvem mindig egy új helyzetben elölről kezdeni az építkezést. A Közép-Európa Táncszínházban éreztem meg először, mikor másodjára és harmadjára is visszahívtak, hogy milyen különbséget jelent, hogy már ismerjük egymást, van egy közös nyelv, közös nevezők, így új szintekre tudtunk merészkedni.

Hogyan lehet ma megteremteni egy független társulat elindulását?

Nyílván benne kell lennie több év aktív és elismert működésnek; egy frissen előrukkoló csapatnak senki sem szavazna bizalmat. Iszonyú felelősség egy társulat, hiszen még az egyedi projekteket is nehéz létrehozni, főként financiálisan. Ez mindenhol így van, naivitás azt képzelni, hogy külföldön könnyebb volna. Lehet, hogy több a pénz, de a táncosok helyzete sok szempontból bizonytalanabb. Brüsszelben ötvenszer több táncos hever parlagon, mint amennyire szükség van, és évekig mosogathatnak, mire akad egy lehetőségük. A társulati létezés reményeim szerint azért is lesz komoly változás, mert állandó lehetőséget tudok majd biztosítani, és a táncosaimnak nem kell százfelé dolgozniuk, valamint így nem kell őket folyamatosan helyettesíteni egy-egy előadásban. Sokszor mire egy darab akár a belföldi forgalmazásig eljutna, meghal, mert a szereplőket már nem lehet egyeztetni. Hosszú távon, csak projektekben gondolkodva, nem lehet előre lépni. Fontos, hogy legyen egy bázis, akikkel folyamatosan lehet dolgozni, kísérletezni, fejlődni, és akikhez adott esetben vendégeket is hívhatok.

Ki lesz a bázis?

Magját tekintve a Lunatika táncosai. A nem is olyan régi premier óta ugyan már közülük is két táncost kellett pótolni, de most már stabilnak tűnik a gárda. Szerencsére van kapcsolat a befogadó helyekkel: általában ott tudunk próbálni, ahol előadásunk is lesz. Most a Nemzeti Táncszínház bemutatójához a Müpában próbálunk, utána a MUban, majd a Trafóban. Ha változik valami, akkor is tudunk tréningezni a SÍNben, vagy a Mozdulatművészeti Stúdióban, bár ezek meglehetősen messze esnek a belvárostól. Hosszú távon jobb lenne saját próbaterem.

Mi lesz így az alkalmazott koreográfiai munkáiddal a különböző kőszínházaknál? Ezután is össze tudod majd egyeztetni, hogy egyik hónapban az Operettben musicalt próbálsz, a másikban meg a MUban kísérletezel?

Évadonként maximum egy alkalmazott munkát fogok vállalni. Lehet ebben egy csipetnyi perverzitás, de nagyon üdítő is. A különböző légkörű munkafolyamatok pozitív hatással vannak rám művészileg, és a műfaji különbségek mellett magamban már nem érzek különbséget, mindenhol ugyanolyan elvárásokkal dolgozom. Természetesen elképesztő egy nagy apparátus, nagyon élvezem, hogy a kőszínházi megbízások kapcsán adminisztrációval nem kell foglalkoznom, kizárólag a rendező instrukciói mentén a mozgásokkal. Hátrány viszont, hogy később már semmin nem lehet alakítani, pedig nekem fontos lenne. A független produkciókon később is dolgozhatok, viszont állandóan le vagyok terhelve különféle ügyek intézésével, ami rengeteg időt elvesz a produktív munkától. Az is más, hogy egy nagy, zenés előadásnak hatalmas közönsége van, míg a kortárs táncra csak egy szűk, fogékony réteg kíváncsi, közülük is sokakat elriaszt a rengeteg középszerű előadás. Ennek vannak szomorú következményei is, sokszor azon kell agyalnunk, hogyan töltsük meg a kilencedik előadást. Érzékenyen érint, ha nincs néző, pedig van, akit nem zavar, öt nézőnek ugyanúgy játszik, mint százötvennek. Nem lehet ugyanaz: más energiákat kapunk vissza egy telt háztól.

Ezt a kétlakiságodat egyébként hogyan sikerült megszervezni? Mi kell ahhoz, hogy valakit egyszerre hívjanak a Vígszínházba és a KEThez?

Recept nincs, viszont szerencse kell hozzá. Még a főiskolán úgy alakult, hogy pénzt kellett keresnem, így beléptem egy operának a tánckarába, onnan pedig egy véletlen folytán a koreografálásba is belecsöppentem. Ezt követően, 22 évesen a Szegedi Szabadtérin találtam magam, a Kerényi Miklós Gábor rendezte Hoffmann meséi koreográfusaként. Nagyon meg voltam ijedve, de sikerült jól megoldanom a feladatot, és az már hozta magával a többit. Kerényi a főiskola elvégzése után az Operettbe is vett státuszba, de fél év múlva eljöttem, mert unatkoztam, viszont azt szívesen vállaltam, hogy vendégkoreográfusként ezután is részt vegyek alkalmanként. Kerényi nagy mágus, sokat tanultam tőle.

Működhet ez szélesebb körben is, hiszen Ladányi Andrea vagy Gergye Krisztián is dolgozik időnként alkalmazott koreográfusként? Van fogadókészség a nagy intézmények részéről a független koreográfusokra?

A kőszínház sok vonalon fulladozik, szükségük van új, friss energiákra, másként gondolkodó fejekre, így sok helyen nyitnak az újdonság felé. Nyilván sok „tömböt” így sem lehet megmozdítani.

A független szférában nincsenek „tömbök”? Mennyire ítéled progresszívnek a hazai táncos életet?

Kicsit helyben toporgás van, és azt érzem, hogy a fiatalabb generációt iszonyú nehezen engedik előrébb a döntéshozók. Nem vagyunk sokan potenciálisan, de úgy látom, csak nagy küzdelmek árán lehetséges egyről a kettőre lépni. Velem szemben is működik az előítélet, bizonyára, mert kommerszben is dolgozom. A Trafóba most a Lábán-díj kapcsán sikerül először bejutnom, eddig a MUban, a Merlinben és a KETben játszottam, de mindegyik befogadó hely óvatos, főként a már bevált alkotókat engedik be.

Hamarosan utaztok a houstoni Dance Salad Festival -ra a Carnevallal. Szeretik a fesztiválokon a magyar előadásokat, könnyű volt kijutni?

Évente egyszer-kétszer utazom előadással, nehezen tudom megítélni. Magánúton többet megyek, hogy lássam, mi az aktuális „menü”, amit nem kell feltétlenül majmolni, de nem árt, ha az ember tudja, mi van a világban. Mindig úgy tűnik számomra, hogy nagyon elszigeteltek vagyunk. El vagyunk izolálva a fő csapásirányoktól, innen nehéz elindulni. Most persze boldog vagyok, hogy a Nemzeti Táncszínház segítségével utazunk az Államokba. A periféria-érzés akkor nyomasztó igazán, mikor azt látni egy-egy fesztiválon, hogy azért a közép-kelet európai régió jelen van, cseh, lengyel, szlovén előadásokkal, és hamarosan a románok is ott lesznek. És tudnak egymásról, követik egymás munkáit, benne vannak a vérkeringésben. Mi viszont alig vagyunk jelen a nemzetközi fórumokon, nem könnyű ebbe az áramlatba bekerülni. Nyilván van ennek anyagi függvénye is, de például a Lunatika elismerő fogadtatását követően, felkerestem kulturális menedzsereket, hogy segítsenek a külföldi forgalmazásban, és alig találtam valakit. Illetve az a néhány szakember, aki van egyáltalán Magyarországon, főként színházi kapcsolatokkal rendelkezik, táncosokkal, táncfesztiválokkal nincs komoly összeköttetés. Valójában fogalmam sincs, kihez fordulhatnék, és valószínűleg nem egyedül járok ebben a cipőben. Az pedig már álomnak tűnik, hogy egy Lábán-díj elnyerése után bárki, mondjuk a Trafóból, felkeresne, hogy hogyan tudnánk közösen dolgozni azon, hogy eljuttassuk külföldre a produkciót.

Az interjút készítette: Sz. Deme László
Fotó: Dömölky Dániel