A világkörüli turnéjuk egyik állomásaként a Tavaszi Fesztivál keretében Magyarországra érkező Bill T. Jones/Arnie Zane Company több mint 25 éves fennállása óta számtalan neves színházi díjjal gazdagodott, és bár Arnie Zane fiatalon, negyven évesen elhunyt, társa a mai napig ugyanazt az üzenetet közvetíti nézői felé, mint hajdan: a publikum nevelésének fontosságát a folyamatosan fejlődő vizuális lehetőségek aktív felhasználásával.
2007-ben, Abraham Lincoln születésének kétszázadik évfordulóján a társulat vezetője a Serenade/The Proposition című darabbal állított emléket az ország egyik legkedveltebb elnökének, aki rengeteget küzdött az afro-amerikaiak szabadságáért, jogaiért.
Az amerikai filmeken edzett közönségnek még így is furcsa lehet az a mérhetetlen hazaszeretet, melyet a tengerentúli művészek nem félnek minden egyes percben kifejezésre juttatni. Az előadás elején kap értelmezést minden további, táncban elmesélt rövid történet, és milyen érdekes, miközben Bill T. Jones a hazájáról, Lincoln politikában betöltött fontos szerepéről, a rabszolga tartó társadalom elé tükröt tartó vezető lépéseiről beszél, a nézők közül néhányan kínosan feszengnek, néhol mosolyognak áradozásán. A kivetítőn megjelenő koreográfus hite irigylésre méltó, ám az éljenzés, bálványozás ezen formája itthon kevésbé elfogadott. Jones leckét ad, célja az, hogy közelebb hozza egy olyan ember gondolkodását, aki a mai napig hatással van az amerikaiak életére. A hosszúra nyúló beszéd után élő zenei aláfestésre táncosokkal telik meg a színpad, sokszínűségük, különböző kulturális hátterük üdítően hat a nyomasztó történelmi áttekintés után. A produkció egyszerű vonalon halad, születéstől halálig, azonban a köztes állomások nem feltétlenül a régmúltba tekintenek. A Serenade/The Proposition a mai ember problémáira is reflektál, az egyén és a közösség közötti kapocs szerepét helyezi előtérbe. Táncosokra nehéz feladatot mérve, Bill. T. Jones a ritmusos zene által nyújtott lehetőségeket csak ritkán használja ki, élő beszédre komponál mozdulatokat. A precizitás elengedhetetlen a művészek részéről, ám történet mesélésüket, munkájukat nagyban segíti a szövegek értelmezése és Janet Wong háttérben futó videókompozíciója. A nézőkre erőltetett történelmi lecke abban azonban nem segít, hogy korrekt értelmezést adjon a látottaknak, ugyanis mindenkiben másképp csapódik le a produkció üzenete. A kevesebb néha több elve az előadás közepétől érvényesül, unalmassá válik a rengeteg információ, vizuális effektus, a tánc/beszéd aránya az utóbbi felé billen. Kár, hogy többször hallgatjuk meg a politikus saját szövegeiből idéző felolvasót, mint, hogy mindezt megnéznék a tánc nyelvén.
A hősiességről, a távolságtartásról, a harcról, a szeretetről szőtt gondolatok nem csupán az 1800-as években állják meg helyüket, ez az ami örökérvényű Lincoln beszédeiben és ez az amit a táncosok lelkük feltárásával megmutatnak. Mint a szemünk elé helyezett kaleidoszkópban úgy változnak a képek, a szóló, majd a hirtelen váltással robbanó, tömegeket mozgató harsogó mozdulatokban az egymásra hangolódás végig erősen jelen van, a koreográfiában a testek érintkezése fontos hangsúlyt kap, egymásba gabalyodásuk, képszerű megmerevedésük érzékeltetik az egy emberként élni sokkal jobb és könnyebb elvét.
A Serenade/The Proposition című Jones munkában az afro-amerikaiak és a fehérek közötti ellentét, majd a háború után kialakult új, békés helyzet tökéletesen értelmezhető, melyet a zenei aláfestés tesz még hangsúlyosabbá. Lisa Komara szoprán énekével az elektromos cselló és a zongora is úgy szólal meg, mintha nem evilági lenne. Komor és nyomasztó hangulatot árasztva egyesül a beszéd a népi és a klasszikus muzsikával, néhol csak a tiszta idézetekre születik meg a New York Times által zseniként aposztrofált Jones koreográfiája. Az egyszerű fehér színpadképet díszítő oszlopokon futó képsorok is adnak mankót a tényeket illetően.
A végére kettős érzelmekkel töltekezhetünk, a történelmi áttekintés túlzó jelenléte, az emiatt néhol üres és unalmas színpadkép és az amerikai kultúra éltetése visszavesz a pozitív élményből. Bill T. Jones meghajol és kisugárzása választ ad néhány bent szorult kérdésre. A szegény családból származó művészeti vezető egyértelműen a segítség nyújtásra, a művészet erejével átívelhető különbözőségekre, a tánccal és a vizuális kellékekkel átadható tudásra, valamint a felelősségvállalás fontosságára hívja fel a figyelmet még akkor is, ha története csupán egy „hétköznapi”, de az amerikaiak számára oly fontos, de számunkra kevésbé izgalmas emberről szólt.
Szerző: Vass Kata
Fotó: Dusa Gábor