A nyitójelenetben egy videójáték kivetített enteriőrje vonja elsőként magára a figyelmet: Egy XXI. sz.-i hősnő-figura harcol, pörög, szinte repül a virtuális levegőben, könnyed, bravúros mozgást produkálva a vásznon. A következő jelenet is ugyanezen mozgási jellegeket imitálja, könnyedség, bravúrosság, ezúttal azonban már a táncosok ügyességét elismertetve: vidám, barokk hangulatú zenére ugrándoznak, piperkőc, szívderítően groteszkbe hajló elemekkel a szereplők. Majd nem sokkal később ugyanezt teszik, csak éppen pár évszázaddal modernebb muzsikákra. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni, hogy a számítógépes játékrészletnek mi köze volt a mű egészéhez, milyen céllal játszották le, illetve csak sejtjük, hogy ez is modernizmusában megrögzött világunk egyik csúf elemének felmutatása volt, de sajnos akkor sem mondható elég célzottnak, elég szervesnek ez a gesztus.
Az édes kis burleszk és a fanyar szarkazmus orrfacsaró és rekeszizom csiklandó stuktúraegyvelege már régóta kavarog, kutyulódik, kevergőzik a színpadon, amikor, -meglehetősen késleltetve tehát-, belép Felhőman,(Szász Dániel), a címszereplő. Habszivacsba, avagy vattafelhőbe ragadt fejjel átbotorkál a tánctéren majd valahol a jobb sarokban foglal helyet egy ócska széken és néz maga elé angyalkásan göndör felhőlokniai mögül. S bár számos „női inzultus” éri, ő szemmel láthatóan ellenreakciói minimalizálására törekszik. Valószínűleg Pataky Klári hasonló fogást akart alkalmazni, mint Ionesco a Kopasz énekesnő című művében, ahol a főszereplő mindössze pár róla szóló mondat erejéig jelenik meg, az egyébként nevét címként viselő abszurd drámaműben. Igen ám, csakhogy míg ott ennek az aktusnak, jobbanmondva antiaktusnak komoly mondanivalója van, addig jelen esetben ez egy üres drámai, sőt drámaiatlan fogás.
Kezdetben Felhőmanről még légies, habkönnyed természetet is feltételezhetnénk, de egyre inkább egy nemtörődöm, muja, tesze-tosza személyiséget ismerünk meg. Valószínűleg eredetileg inkább csak amolyan elvárásbuborék, illatfelhő, káprázat lenne ő, már ha megmaradna a káprázat szintjén, de egyre valósághűbbé, korhűbbé válik, (idővel felhőkoronája is lekerül majd). Azt, hogy mi az az elváráshalmaz, amiből őfelhősége létrejön, azt az egyik szereplő (Kántor Kata), hisztis kirobbanása során torkaszakadtából világgá is kiabálja, s egyáltalán nem ködökről, légnemű illanásokról, nagyon is anyagi természetű javakról van itt szó, úgymint a virág, a gyűrű, a kocsi, a tunéziai nyaralás és a mosogatógép. Hát igen, a párkapcsolati dialektika másik oldala még kiábrándítóbb karaktert mutat, mert míg a férfiúi fél (Felhőman) szimplán „csak” nem létezik, addig a női oldal egy nagyon is létező embertípus, az a hiperemancipált réteg, aki reklámbiblián és lányregények mutációin nevelkedett, aki kívülről karrierista, belülről önző és buta. Ezt a típust egyébként együttesen formálja a tánckar és a női főszereplő (Kántor Kata). A darab valójában döntően epikus jellegű, melyet a háromszemélyes tánckórus (Dányi Viktória, Egyed Beáta, Mikó Dávid) beszél el, s csak olykor-olykor játszódik le egy-egy drámai momentum közvetlenül. Egy posztmodern epopeia az előadás a kicsinosodott, ám modernmód megházsártosodott „modell lánykák” és az egyre inkább férfiatlanul viselkedő férfiak társadalmáról. Szerelmi, párkapcsolati helyzeteket sorakoztatnak fel, de mégsincs egy eleven, ( mondhatni nem virtuális) gesztus,( talán íly módon lehet az egyetlen kapcsolódási pont a videójáték-részlettel), egy vérbő megnyilvánulás, hogy a pszichológia szavait kölcsönözzem, habcsókdobálásból, duplafenekű játszmákból és flinc-flanc mozgáselemekből áll a „társalgás”. Bravó! Már majdhogynem a női magazinok hangja szólal meg táncban! Szórakoztató reklámparódiákat, sőt a (fellegek fellegvárát), időjárásjelentés-paródiát is láthattunk. De Pataky Klári nem esik túlzásokba nem a média „világmegrontó”, „agypusztító” szerepéről beszél, inkább csak annak meglehetős bugyutaságát hangsúlyozza, kiváló jellemkomikumokkal megjelenítve, jóízű kabarét teremtve. A humora tehát mindenképpen előnye az alkotásnak, de sajnos nem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza hátrányait, úgy mint az említettnél komplexebb mondanivaló hiányát, az érzékiség hiányát, a szerkesztetlenségét és a közhelyességét.
A darab második felében lekerül Felhő úr fejéről a vattagomolyag, ám ez is minden figyelmet elkerülően, minden nyomaték nélkül esik meg. S túl nagy jellembeli változást sem tapasztalunk e testrésztől(?) való megszabadulás után sem, maximum annyit, hogy az illető, mostmár Felhőman névvel nem biztos, hogy illethető szereplő, táncilag valamelyest aktívabb lesz. Bár egy idő után a koreográfia sajnos nem hoz újat, marad ugyanaz a stílus, hangulat, művilág a kissé már agyonjáratott poénjaival.
A darab csúcspontjának mindössze néhány technikai lelemény tekinthető, például a fekvő helyzetben ropott csárdás vagy a küzdősport elemek táncba olvasztása. S bár helyenként jóízűen kacagtunk, felhőtlenül szórakoztunk, azért van jónéhány sötéten gyülekező zivatarfelhő is amely beárnyékolja kedvünket ha a Felhőmanre emlékezünk vissza.
Szerző: Viola Szandra
Fotó: Lékó Tamás
Képek az előadásból>>