A Quartet című előadás már külsőségeiben kettősséget mutat. A piros padlójú, egy proszektúra idegenségével bíró teremben (a díszlet Árvai György munkája) vörös és fekete zsokéruhába vagy ahhoz hasonló jelmezbe öltöztetett szereplők idéznek valamiféle arisztokratikus romlottságot. Pontosabban: a felszíni elrajzolt, de mégiscsak jellegzetesen és angol módon arisztokratikus imázs alól bukkannak elő a különféle démonok és szexuális devianciák. A koreográfus egy olyan valójában már holt és értelmetlen, de mégis életben tartott hagyományt is felidéz, mint a rókavadászat. A négy alak azonban itt egymásra vadászik. A kezdetkor felfestett világ karakterjegyeiből és az ehhez társuló forma- és motívumkincsből az előadás mindvégig kiválóan építkezik. A lovak galoppját idéző mozgás és lószerszámok (zabla, nyereg) is részei az eszköz- és kelléktárnak. A szertartásosságnak és önmagában a tartásosságnak, az ember egyéniségét elfedő póznak alighanem van jobb kifejezője a huszadik századi nyugati kultúrában a brit előkelőségnél. A négy szereplőre (Gergye Krisztián, Gresó Nikoletta, Téri Gáspár, Virág Melinda) utaló cím ellenére az előadás első felvonásában fejük búbjától talpukig feketébe öltözött és rejtőzött alakok is játszanak: ők törik be és vezetik a kvartett tagjait. Olyan démonok ők, akik a lelkeket egyenként „táncba viszik”, vezetik, vagy velük önmagukat vezettetve vonják be őket a játékba. A szintén majd’ egy órás második felvonásban magukra hagyják őket: ekkor már egymást hajtják és űzik.
Az előadás leírásában az alkotók megemlítik, hogy a próbafolyamatok során különféle pszichológiai teszteket végeztek el a szereplők, köztük a Rorschach-tesztet. Ennek lényege, hogy a vizsgált személyeknek olyan táblákat mutatnak, amelyeken tintafoltok láthatók (világszerte egységesen), és azt kérik tőlük: mondják el, mit fedeznek fel, mit látnak a foltokban. A teszt egyik fontos jellemzője, hogy nem létezik rossz válasz, a kísérletben részt vevőkben mégis felüti fejét az ettől való félelem. Gergye Krisztián előadásában a Rorschach teszt több szinten és formában van jelen. Az árnyjáték vagy a hátsó megvilágítás segítségével a táncos és a háttér között megteremtett árnyékszerű kontraszt a kísérlet formai megjelenésére, a tintafoltokra utal. A szereplők kezdeti kibogozódása, a tűsarkú cipők kézen lábon való viselése és maga a „ki a ló és ki a lovas?” kérdés szintén az érzékelés viszonylagosságra és személyességére utal. A rossz választól való félelem pedig az identitás zavarában, az önazonosság hiányában jelenik meg. A kellékként használt bőrnyergek is kettősséget hordoznak: kifordítva és lebegtetve ezeket, mitológiai szörnyek születnek, máskor női nemi szervvé alakulnak. És alakváltozás az is, amikor az első felvonás fináléjában a négy szereplő a lószerszámokat is magukra öltve lóvá áll össze. Kérdés persze, hogy miért éppen a lovat, a lovaglást választotta a rendező-koreográfus az emberi lélek vívódásainak kifejezésére. Ez nyilván egyrészt a közegül választott arisztokratikus miliőből és az ahhoz kapcsolódó szokásokból adódik. Másrészt a ló olyan lény, ami ereje és méltósága ellenére is az ember szolgálatában áll, tehát alárendelt. Az emberi lélek is ekképpen van magasságban és mélységben, ha nincs, aki betörje, magát töri be. Az előadás első részében a kvartett négy tagja külön-külön mutatkozik meg. Eltérő, hogy a szereplők a bizonyosság, az önbizalom látszatából vetkőznek a bizonytalanságba vagy az elveszettségből a domináns szerepbe. Az alárendeltség és a felülkerekedés karaktereken belül is változik. A két női karakter például eltérő állapotból indul: Virág Melinda önmagából bújik elő, hátának és vállának a valódi alatt rejtőző másik lényt sejtető izomjátéka, a kezén és lábán viselt tűsarkú bizonytalanabb női szerepről vall, míg Gresó Nikoletta dominaként lép a tánctérbe.
Téri Gáspár és Gergye Krisztián karaktere hasonló eltérést mutat: utóbbinak sokkal inkább sajátja a magabiztosság. A második felvonásban a szerepek összemosódnak és felcserélődnek, a póz mögött gyakran mást mutat a játék.
Kezdetben a fekete szellemlények bábáskodnak a táncosok lelki történései fölött, teszik alájuk vagy a hátukra a nyerget. Sokkal inkább belülről, mint kívülről érkeznek ők. Az előadás két része során a szereplők egyre beljebb és mélyebbre jutnak, és amennyiben az árnyalakokat az ember lelkét mardosó kétségek metaforikus figuráiként értelmezzük, mondhatjuk, hogy a bejárt út ezektől a bizonytalanságoktól vezet az önmaguk lelkében uralkodó rémisztő zűrzavaron keresztül a meddő egymásra hatásig. Meddő, hiszen a személyes vívódások után a közösség tagjai nem felemelik, hanem „kölcsönkínozzák”, „kilövik” egymást. Az előadás ugyanis a sötétben kísértetiesen visszhangzó lódobogásba torkollik és ér véget. A végkicsengés tehát a legkevésbé sem pozitív, az első felvonásban magukra eszmélő szereplők végül összegörnyednek a sötétségben. Az előadásban a fényes színpad falra vetődő vagy vetített tükröződése mellett valódi vetítés is látható olykor a háttérben. És bár a ló anatómiáját vagy vízben foszló vércseppeket mutató képek hatásos kiegészítői a koreográfiának, a video használata nem következetes, pontosabban nem válik az előadás nyelvének részévé, így alkalmankénti megjelenése ahhoz keveset is tesz hozzá. A formátumos előadást az Accord Quartet élő zenéjével kíséri: a zene, akárcsak maga a produkció, mindvégig lélekbemaró, feszült és hatásos. Utóbbi jelzők egyben a Quartet gyengeségeit is mutatják. A maratoni „lóverseny” ugyanis két órán át játszik ugyanazon vagy hasonló drámai hangon, és talán éppen azok az érzékenyebb hangszínek hiányoznak belőle, amik a szembesülés harsány fájdalma mellett egy pszichológiai önvizsgálat során az önmagunkhoz vezető utat jellemezhetik. Hiszen a cél úgyis maga az emberi lélek, aminek káosza és zaja minden mást elnyom. És ha eddig, vagyis a célig folytonos versenyiramban és kínlódásban hajtják a lovakat, kidőlnek, mielőtt átszakítanák a célszalagot.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>