Valószínűleg az alkotó(k) is hasonló tematizációs és definíciós problémával küzdhettek, ugyanis, mintegy hívószavakként a mikrofonba suttogva, abszurd színházat, balettot, testemlékezetet és modern táncot emlegetnek. Majd propozícióként kijelölve a „mű” témáját felteszik a költői kérdést: „Are we fucking or making love or fucking love?”
Hát igen, a következőkben láthatunk is egy végsőkig groteszk szexjelenetet, amelyben Káma-Szútra pozitúrákból tákolt mozdulatsorok, tánctalanított, félpornó imitációk fakasztják undorgó mosolyra a közönséget. Nem sokkal később pedig megismétlődik ugyanez homoszexuális változatban is. Az azonban, hogy a fel-felgerjedő, egymásnak eső férfipár, miután levetkőztette, miért öltözteti is fel egymást, érthetetlen. Talán a „sorsdöntő pillanatban” meggondolták magukat? Vagy nem csak „újravágva”, hanem visszajátszva, visszafelé tekerve is megtekinthetjük ugyanazt a jelenetsort? Bozsik nem csak a címben használja a filmnyelvet, hanem rövid videofelvételek vetítésével is megpróbálja színesíteni a színpadi történéseket. A videókon Elek Ferenc, egy szőke parókával a fején alakítja Bozsik Yvettet, illetve annak egy elhízott, kiégett, bugyuta alteregóját. Ez az öniróniára tett kísérlet, bátor és dícsérendő gesztus, de sajnos színvonalát tekintve nem emelkedik magasabbra, mint amit az Irigy Hónaljmirigy hasonló sztárparódiáival a tv2-n havonta megtesz.
A vetítés egyben kiszólás is, egy másik tér, másik világgal, mégha az aktuálisan virtuális is. S ha ez még nem lenne elég elidegenítésnek, (bár a poszt-posztmodern néző már lassan semmitől sem idegenkedik), úgy a darab háromnegyedénél befut a producer és elmeséli hogy sajnálja, hogy ilyen az előadás, de a társulat komoly szervezési és anyagi gondokkal küszködik. Sajnálatos, de részemről a szegénység még nem legalizálja az ötletszegénységet, sőt, gondoljunk csak Pilinszkyre, aki szerint az igazi művészet, mindig anyagi nélkülözésekkel jár együtt. S ha már pilinszkys asszociációs bázis körül keringünk, ezután nem a partra vetett hal, hanem a piacra dobott test, a vagina űrbe tátogása, éhes ácsingózásának képzete elevenedik meg. Bár, mindezek ellenére a darab, -elnézést a goromba szóért- „baszásvilága”, s annak prüdériairtó, ám annál ordasabb erotikája egyben kétség kívül szuggesztív, megkapó és izgató is. S ha ezeken kívül még olyan jelzőket készülök leírni, hogy elállatiasodó, ösztönszerű, áruvá vált test óhatatlanul is Frenák Pál koreográfiái jutnak eszembe. S bár nem célom messzemenő összehasonlításba bonyolodni, azért érdekesnek tartom, hogy mennyire különböző kontextusban jeleníti meg a két alkotó a fent említett tulajdonságokat. Míg Frenák feltárni, mélyre ásni, megrémíteni, sokkolni és megdöbbenteni akar mindezekkel, addig Bozsik mint a legtermészetesebb dolgot, mint egy szokványos nassolnivalót, kínálja nézőinek tálcán ezeket a nemrég még polgárpukkasztónak számító csemegéket.
Az egyik részben például valamiféle szereplőválogatásnak, vagy legalábbis minőségbeli szortírozásnak lehetünk tanúi, ahol az esélyes nők nemiszervének zamata és íze éppúgy számít az elbírálásban, mint tánctudása. Olyan az egész, mintha egy alternatív baromfifeldolgozó üzem dögös tyúkjai sorakoznának egy szexuális vágóhíd előterében. S ha már Frenákot emlegettük, akkor még egy elem hajazhat akár rá is, mégpedig a színpad közepén elhelyezett kanapé, melyhez hasonlót ugyebár a nemrég nagy sikert aratott InTimeban láthattunk. Irodalmárok szokták mondani, hogyha valakinél van egy pisztoly, az a valóságban még nem jelent semmit, de ha ez a pisztoly egy irodalmi műben jelenik meg, akkor biztosan el fog sülni. Azt hiszem a kanapékkal is így van ez mostanság a kortárstánc-életben, ha a színpadon vannak; rajta,(hogy mi is pajzánok legyünk) valami biztosan el fog sülni. A számos, kanapén történő szexcentrikus jelenet közül, a már korábbi darabokban is szereplő vak fiú, Barkó Tamás által alakított részt emelném ki, de nem hebehurgya improvizációját, hanem sokkal inkább szóbeli megnyilatkozását. Van ugyanis egy olyan jelenet, amikor lágyan, alig észrevehetően, szinte szellemként egy meztelen nő sétál be, majd ül a kanapéra az eddig magányában felajzottan tobzódó fiú mellé. Ekkor a vak fiú kezével kezdi látni annak testtájait és azoknak különböző illatáról mesél, olyan érzékletesen, ahogyan valószínűleg csak egy nem látó ember figyelheti mindezt meg. Ez az előadás egyetlen bensőséges motívuma.
S ami hátra van még, a kritikák kritikái. Az előadóművészek ugyanis cikkekből, eddig megjelent kritikákból kiollózott részleteket olvasnak fel, a hangsúllyal érzékeltetve azok gyengeségeit. Nem nagy ötlet, de szükségszerű, mert ha belegondolunk, hol máshol van arra lehetőség, hogy az alkotók reflektáljanak a róluk szóló véleményekre, ideje volt már évtizedek után visszavágni, illetve újravágni.Vagyis hogy újra kéne vágni az Újravágvát, mert bár főleg elmarasztaltam idáig, azért megjegyezném, hogy számtalan értéke van, szókimondása, jó értelemben vett pofátlansága, vagy hogy képes volt megvalósítani a szöveg és a mozgás szimbiózisát, ami nem könnyű feladat. De újra kellene gondolni, kissé lerövidíteni és komplettebb kompozícióba foglalni ezeket az ötleteket, hogy még egyszer újravágva egy tökéletesebb darab születhessen belőlük.
Szerző: Viola Szandra
Fotó: Horváth Judit / Bozsik Yvette Társulat