A Bakelit Multi Art Centerben 2009 márciusában már átvonultak azok a felhők, amelyek 2010 januárjában a Trafó Kortárs Művészetek Háza egére is megérkeztek. Egyébként egy Beckett-dráma címére utalnak. A Forte Társulat Horváth Csaba koreografálta és rendezte előadása valóban csak oly mértékben súlytalan, mint az említett égi jelenségek, vagy mint maga az abszurd: az emberi húsba vágó, életről és halálról, az időről szóló kérdéseket úgy teszi fel, hogy ezek a kérdésfeltevések szinte könnyednek és meg nem történtnek tetszenek. Rendkívül szellemes az előadás felütése: Andrássy Máté a fekete zakót viselő sznob műkritikus figuráját remekül hozva igen hosszú monológban konferál fel egy művészt (a később meg is nevezett Tihanyi Kálmánt), aki az objektívnek egyáltalán nem nevezhető bemutatás szerint olyan gigantikus géniusz, akinek halandó nem érhet a nyomába. Komikusan fájdalmas, ahogyan a délceg férfi egyre görnyed, majd a földhöz tapad, emberi méltóságát sárba tipró kijelentésekre ragadtatja magát, miközben üdvözli a zsenit – aki végül nem jön el. Godot parafrázis, a sokszor hamis kortárs művészet még hamisabb fogadtatásáról, önmagukat piedesztálra emelő, vagy valódi érdemek nélkül mások által oda emelt alkotókról, egy olyan művésztől, Horváth Csabától, aki maga is a kortárs művészeti szféra tagja. Előadása azonban kegyetlenségében is intim, sokszor humoros és az irodalmi szövegekből merítve, a részleteket saját nyelvre ültetve, valódi gondolatokkal teli. Viszont nem gigantikus, nem emelkedik magasságokba és mélységekbe, mindvégig az ember szintjén marad, tehát messze elmarad attól az ünnepelendő kortárs ideáltól, amit a porba omló kritikus bejelent. A kezdő jelenet reflexiójaként később más formában is visszatér különböző művészek bejelentése, ezután inkább a fröcsögő és az előadásban a végleteket már meg is haladó, de igen frappánsan cifrázott gyalázkodás hangján, ami a kritikából szintén ismerős.
A férfiak a feketét, a nők a feketét és a leopárd (vagy legalábbis valamilyen nagymacska) mintázatát viselik. Utóbbi választás egészen hosszan arról győz meg, hogy a szereplők valamiféle ősiséget képviselnek, arról, hogy a huszadik század káoszában született abszurd kérdései bármikor feltehetők, kortól és helytől függetlenül. Vagy arról, hogy az emberi lélek mélyén valami állatian ösztönös bújik meg, és ez mozgatja a látszólag a szellem irányította cselekedeteket – és ezzel a gondolattal például a becketti mondatok felszíni mellébeszélése és annál mélyebb tartalma közötti feszültség is rokon. És bár nyilván ezeknek a megközelítéseknek is van igazsága, számomra elementárisan hatott, mikor kiderült, hogy az egyedüli díszítőelemként használt ruhák ihlető forrása a Frédi és Béni című rajzfilm. Az előadás egészén végighömpölygő zene, zörej, zörejzene, szöveg és természetesen a mozgás örvényében egészen különösen hangzanak a bevezetőben említett William Hanna és Joseph Barbara szerzőpáros sorai. De sokkal inkább Romhányi József mondatai ezek, az ő magyarítása és rímei azok, amelyek bájos és zseniális bárgyúságukkal, líraiságukkal, konkrét tartalmukkal kilógnak, kiragadottságuk, így kontextus nélküliségük okán mégis beleolvadnak az abszurdba. Ezt erősíti az előadásmód: egy négyes egymás mellett helyben futva és menetelve, a semmibe meredve mondja Romhányi rémesen rímes sorait. Magyar szerzőtől, Sánta Ferenctől és Az ötödik pecsét című regényből vett Tomóceusztakatiki és Gyugyu példázata is, ami az előadás azon szövegrészleteire példa, amelyek hosszabbak, összefüggőek és történetet mondanak el. Egyébként történetfoszlányok, a párbeszédekből felsejlő szituációk adnak leginkább verbális kapaszkodót. Ezek közös és visszatérő jellemzője a kétszereplősség, ez a táncra is érvényes, a felszólítás és utasítás mint hangvétel, a morális kérdésfeltevés. A párosok tagjai a meggyőződés és a kétség, az erő és birtoklás és a humánum közti feszültség okozta meghasonlás pólusai. A Beckettől, Genet től, Bergmantól stb. vett szövegeket a színészek és a táncosok is mondják és táncolják. A táncban is vannak ismétlődések, adott hangulathoz vagy szövegtípushoz kapcsolódóan, illetve a szakaszok elválasztóiként. A mozgáskészlet emellett igen változatos: másik élettelen tárgyként való rángatása, a pillangóként való lebegés és rebbenés, a szteppcipőben lejátszott bokszmeccs, a már említett helyben futás és a csoportos tánc egyaránt része.
A Csak a felhők szerkesztettsége nem feszes, a részletek gondolati közösségben vannak ugyan, de nem építkeznek olyanképpen, mint egy dráma, az előadás szövegszövetének szerkesztőelve inkább az egymás mellettiség, mint a fokozás. Bár utóbbi az abszurdtól is távol áll, arra és az előadásra leginkább az állandó és kaotikus különösség jellemző. Van azonban keret: a felütés (amely szerint egy meg nem érkező művészt várnak) és a befejezés formailag és tartalmilag is reflektálnak egymásra. A művész helyett ugyanis a fényárt beengedő ajtón a szereplők érkeznek a térbe, majd Lőrinc Katalin az emberi elme játékairól beszél, miközben az árnyak kiszivárognak a fényes ajtón. Az ő szikár alakja és kívülállósága mindvégig hangsúlyos, Andrássy Máté például bábként mozgatja és fojtja, az állandóság, az örök afféle mementójaként van jelen, magányosságával és könnyed, a többiekhez képest klasszikus mozgáselemeivel leginkább a címben említett felhőkre emlékeztet. A fiatal színészek és táncosok (Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Bora Gábor, Földeáki Nóra, Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Viktória, Sipos Vera és Simkó Katalin) teljesítménye egyöntetűen kiváló, ami mégis kiemel néhányakat, az a rendezői hangsúlyozás, a szituációkban való következetesebb megmutatkozás lehetősége. Így vannak dominánsabb és kétkedőbb vagy naivabb, harsányabb és filozofikusabb karakterek, bár ezeket okosabb volna pozícióknak nevezni, hiszen nincsenek teljes következetességgel végigvezetve. A meggyőző, emellett nem hivalkodó vagy megváltani vágyó előadást néző örülhet, hogy Tihanyi Kálmán helyett végül a Forte Társulat érkezett meg a színházba.
Szerző: Halász Glória
Fotó. Dusa Gábor
Képek az előadásból>>