Kép: táncolnak, 5 fiú és 5 lány, kékek és zöldek.
Hang: hegedű, cselló, morajlás.
Kép: ringanak mint a zöld fák, s mint a kék víz, na de trottyos kertésznaciban, mi? Na jó, tenger overálban és fává ágas-bogasodó hadonászás.
Hang: lélegzés
Kép: együtt táncolás, jaj ne valami lélegeztető gépre kapcsolt nő mászkál a háttérben posztmodern pátosszal.
Képzavar: (azon kívül, hogy zavar ez a közhelyes kép): átlátszó tüll ruhában markíroznak és kergetőznek nem sejteni kik és miért.

Hangkép!: Egy férfi táncol a mennyezetből lelógó rudak között, amelyek olyanok, mintha óriási fém jégcsapok lennének, az aláfestőzene érces, fémnyikorgásszerű, pont olyan, mint ahogy el lehet képzelni ezeknek a rudaknak az énekét, nyikorgását az erős szélben. Szép!
És itt végre megtörik az érthetetlen darabosság, a mozgásvilág is megváltozik s nemcsak a cím alapján elvárhatóan képszerűbb, hanem képletesebb is lesz. Lassan gyönyörű metaforák, metonímiák sorjáznak elő Katona Gábor táncnyelvéből. A fém rudak a börtön rácsaitól, a madár kalitkájának rácsain át, pásztorboton, fúvós hangszeren és fallikus szimbólumon át a Krisztus testét átütő szegekig gazdagon asszociálnak. Sőt, az egyik legszebb duett alkalmával, amint a hosszú rudat a férfi a nő oldalának szegzi, akkor olybá tűnik, mint a rúdszerű kíváncsiság, amely olyan átütő és masszív, hogy már vassá szilárdulva szemeink számára is láthatóvá lesz. De egyetlen mozdulat és már nem az többé, mostmár magasba emelt vitorla árbóca, amely azonban szintén a kíváncsiság, a megismerni vágyás asszociációs körén forog, gondoljunk csak Odusszeuszra, ennek a toposznak a megteremtőjére.



Szintén egy vizuálisan toposszerű kép amint az egyik táncos a színpad pusztaságában támaszkodik e rúdra, akár a pásztor a botjára, itt egyszál önmagát, zord magányosságát jelképezi. Ez a kép, hangép is azok közül való, melyek Katona Gábor néptáncos múltjából eredhetnek, de csak azért idéződnek fel, hogy mintegy halvány, skiccszerű alapot adjanak a már sokkal intenzívebb vonalakkal dolgozó modernebb, táncal festett festménynek.
A már említetten kívül, más a gondolatritmus, a mozgásbeli alliterációk során szimbólummá alakuló kellélek is szerepelnek. Az egyik egy hosszú madzag, melyet az egyik táncos teker rá a többiekre, miközben másik kezében egy pisztolyt tart. Olyan, mintha vallatni akarná a résztvevőket, a táncosok azonaban csak együtt tudnak mozogni, az egyik mozdulata a másik reakciójából fakad és viszont. Ezért aztán Lope de Vega A hős falujára emlékeztet ez a jelent, olyan mintha itt is mindenki bűnösnek vallaná magát. Igaz, bibliai értelemben bűnös is.
Ez a megkötözöttség a gúzsban táncolásra is rájátszhat. És itt jegyezném meg, hogy több ponton volt olyan érzésem, mintha szavakat, szállóigéket (pl. a fent már említett „furdalja az oldalát a kíváncsiság”) jelenítene meg táncban. Pláne, ha a következő aktust ismét egy kifejezés szó szoros értelmében vett eltáncolásának vesszük, már ha a haláltánc szavunkat elfogadjuk részeshatározói szóösszetételnek: Katonka Zoltán ugyanis bravúros szólót táncol fejéhez szegzett puskával, olyan mintha a Halál előtt produkálná magát, időt akarna nyerni lenyűgöző előadásával, hasonló gesztus ez, mint mikor Bergman Hetedik pecsétjének főszereplője leül sakkozni a Halállal, vagy mint mikor a mondabeli Orpheusz próbálja engedékenyebbé tenni az alvilág urait művészetével.



Ezek után egy férfi sétál keresztül a tánctéren, testében stigmaszerű szögeket visel. Ez is a halálközeliség, a megkötözöttség, megfeszítettség képzetei felé mutat, ahogyan a következő hangkép is, melyben Hargitai Mariann táncosnő a testéből kiálló szögeket tánc közben, a már említett fém ketrec rácsaihoz ütögetve, vészharanghoz, lélekharanghoz hasonlatos csengés-bongást kelt. Ezzel a momentummal valóságos képző-és zeneművészeti produktummá  válik a koreográfia, tehát valóban hangképek, hangtáncok szinesztézikus összejátszását ihatjuk magunkba.

A végső elkomorulástól azonban egy vicces, játékos intermezzóval menti meg Katona a darabot, ahol lendületes zenére bohóckodnak a szereplők, valamiféle „diszkónéptánchoz” közelítő mozgásvilággal. S még a lélegeztető gépre kapcsolt nő is újból elkezd fuldokolni, de ezúttal ritmusra, így téve poénná a kezdőképben céltalanul kortársoskodónak tűnő elemet. E közjáték azonban nem zökkent ki minket, szerves része tud maradni az előadásnak.
A zárlat ismét líraira vált: a felső színpadon, alig észrevehető, rázkódás szerű mozgást végeznek a mindössze leheletnyi fényben a táncosok. Ebből úgy tűnik, Katona a minimalizálás maximumára törekszik. S így válik jól érzékelhetővé az egész darabon végigvonuló ellenirányú fokozás, ami a nagy, széles mozdulatokkal induló, egész színpadot betöltő össztánctól, a finom, lélegzetvételhez hasonlóan apró mozgásig ível. Szinte újabb kísérlet ez a tánc definiálására, sőt egyben bizonyíték is, hogy akár a lélegzetvétel, vagy a test minden egyes, apró remegése, rezdülése is lehet tánc.



A Hangképek elsősorban ettől jó, vagyis attól hogy Katona felismeri a természet, a létezés eredendő szépségeit, s nem cicomázza már fel plasztik flinc-flancokkal. Kicsit úgy jár, mint az a divattervező, aki úgy vetkőzteti díszes estélyi ruhába öltözött kedvesét, hogy mindig kicsit elcsíp a szoknya aljából, hogy többet láthasson nője csinos lábaiból. Igen ám, de addig vág és vág, míg azt veszi észre, hogy szerelmese anyaszült meztelenül áll előtte, s csak ekkor lesz a látvánnyal elégedett, mikor elé tárul a leplezetlen szépség totalitásának csodája.


Szerző: Viola Szandra

Fotó: Dusa Gábor