A helyszín adottságai tökéletesen megfelelnek az igényes produkciók által támasztott követelményeknek, a Dóm impozáns látványa és tiszteletet érdemlő atmoszférája Gil Roman tetszését is elnyerte, a társulat jelenlegi művészeti vezetője szerint tökéletes választás, olyan szakrális hely, ahol szívükhöz közel álló alkotásaikat méltóképp adhatják elő. Az estén a szakmai közönség és az ország számos városából érkezett táncrajongók egy emberként hajtottak fejet a mester koreográfiái láttán.
Az első részben Maurice Béjárt különböző munkáiból készült összeállítást láthatott a tisztelt nagyérdemű. A Szerelemtánc a Le Sacre du Printems című munkával indult, mely általános témát, a tavasz eljövetelét szimbolizálta.
Az emberiség idézőjeles kivirágzása, az érzelmek hevessége, a férfiak vadászösztöne, és mindaz a furcsa ébredezés, mely a legszebb évszakkal összefüggésbe hozható előtérbe került. A fehér ruhás, ártatlanságot jelképező lányok és a tüzes, színes jelmezekbe öltözött fiúk örömtánca Starvinski zenéjére az egyesülés erejét hordozta magában.
A Rómeó és Júlia jelenet három paus-de-deux-vel és Berlioz zenéjével az ismert történetet tárta elénk, a szerelmesek boldogságát, majd elválását táncolták el a társulat tagjai. Béjart munkáiban mindig is több műfajt ötvözött, a modern tánc mellett a különböző népi hagyományokat ápoló, mágikus, szertartásos mozdulatokat is szívesen alkalmazta, a Héliogabale is így született klasszikus afrikai tradicionális zenére. A termékenységet, a párválasztást idéző koreográfiában férfiak és nők erőteljes, néhol igen humoros tánccal udvaroltak egymásnak.
A heves érzelmek a Wien, Wien című produkcióban lángra gyúltak, ekkor bukkant fel az a vöröses hajú balerina, akinek tehetségéről még több alkotásban is gyönyörködhetünk. A Heuberger zenéjére komponált mű több jelentést is hordozhat magában, egy szobába kalauzolja a nézőket, ahol a férfi és a nő amolyan modern Ádám és Évaként, két független, testi vágyaktól hajtott emberként, vagy akár az elmúlást és a születést szimbolizáló párként táncolták be a hatalmas színpadot. Ismerős dallamok csendültek fel, a Queen zenéje a Mestert is megihlette, Freddie Mercury emlékére koreografált művében az I was born to Love You című slágerre fekete ruhás lány táncolt a középpontban, mögötte az elérhetetlen utáni vágy képe bontakozott ki. A nép motívumok ismét visszaköszöntek a 7 Danses Grecques részletében, a Hét görög tánc főszereplője a jóképű, férfias macsó, és a gyönyörű, szexis dresszbe öltözött lány, a kettejük civódása, és heves temperamentuma, valamint mögöttük a férfikar ruganyos mozgása a mediterrán életérzés dicsőítette. Az Arepo mesevilágba, egy arrogáns hercegnő kastélyába kalauzolt minket, az ötletes, szűk fehér nadrágos lányok alattvalóként követték úrnőjüket. Majd egy újabb rövid mű következett, a U2 munkássága Béjart-ot rabul ejtette, egyik felvételükre energikus táncot koreografált, megtelt a tér együttmozgó férfiakkal, a ritmus és a látvány vitt magával.
A vérbeli francia vérmérsékletet, a nagybetűs roantikát megtapasztalhattuk, hat rövid jelenet elevenedett meg Brel érzelmes zenéjére. Gil Roman – aki 1979 óta Maurice Béjart kiemelkedő szólistája, és akire a mester ráhagyta a Béjart Ballet Lausanne művészeti vezetését - színpadra lépett, elementáris táncával nyűgözve le a Dóm Tér közönségét.
A jelmezek ötletessége a rövid etapokban is szembeötlő volt, a férfi (Gil Roman) egyszerű fekete nadrágja és fehér ingje tiszta eleganciát sugallt, a tánckar tagjai fehér, szűk overallban és fejre, karra, testre húzható sárga lepelben fokozták a 100 %-os tánccal, szenvedéllyel és játékossággal megtöltött színpadképet. A ruhák sokszínűsége nem véletlen, több jelmezért is Versace a felelős. A fináléban ismét a Queen muzsikája szólt, a Show must go on minimális mozdulatokkal, de annál nagyobb hatással bocsátott útjára mindenkit 10 percre.
A második rész Gil Roman egyik leghíresebb munkájával indult. A Casino des Esprits Béjart egyik kedvenc helyét, Velencét idézte. Sötét színek, az oly tipikus maszkok és a hatalmas guruló, reneszánsz, gipsz jelmezek misztikus hangulatot varázsoltak a grandiózus színpadra. Vivaldi zenéje tökéletes választás a szellemekkel teli, kissé sötét és kihalt kastély megjelenítésére. A táncosok kihasználták a tereket, emelvényeken „kísértettek”, paravánok mögött bujkáltak, hogy aztán előbukkanhassanak fehér, maszkkal borított egyenarcukkal.
Az est Béjart legkedveltebb darabjával, Ravel Bolerójával zárult. A meghökkentő koreográfia középpontjában egy nő táncolt az emelvényen, körülötte férfiak majd, ahogy épült a zene, úgy szálltak be egyre többen, táncolták a koreográfiát és istenítették az igéző táncosnőt. A díszlet és a jelmez egyszerű letisztultsága szintén a mester nevéhez köthető. Az együttlélegzés, a paripákat megszégyenítő elegáns mozdulatok olyan erővel hatottak, hogy a végén nem lehetett mást tenni, mint állva tapsolni.
Szerző: Vass Kata
Fotó: bejart.ch