Pina Bausch távollétében mutatták be olasz földön a kortárs táncművészet, a mozgásszínház eme szikár, törékeny alkatú autentikus hölgyének alkotását. A Találkahely... eredetije 1978-ból datálódik, amikor is a wuppertali székhelyű Tanztheater társulatával Bausch táncosainak improvizációira a férfi-nő kapcsolatot kutatta az ártatlanság és a tapasztalatok tükrében. Az új idők "hangjainak" megfelelve 2002-ben újra elővette a Kontakthofot, hogy valami forradalmian újat, egyszersmind nosztalgikusat, a maga emberségében megejtőt hozzon létre korunk dekadenciájára és kifejezőerejére hangoltan. A táncszínház- fenomén legfőbb újítása, hogy immár nem profi táncosokban gondolkodva újsághirdetés útján keresett hatvanöt és hetvenöt év közötti amatőr szereplőket. Az északnémet város, Wuppertal és környéke valóságos lázban égett Pina Bausch neve hallatán. Háziasszonyok és nyugdíjasok, özvegyek és elváltak, házasok és magányosok százával jelentkeztek a nagy kalandra.
Többé nincs unalom, az élet utolsó felvonása, miként Cicero nevezte az öregkort, ősz hajjal, mélyülő ráncokkal, felszedett kilókkal, mindenféle nyavalyákkal együtt is lehet szép, legalábbis megörökítésre méltó. Nem kell más hozzá, mint az öregedés művészetének iróniája, a megélt élmények nosztalgiája, némi szarkazmus és hozzá nagy adag emberség. Ilyennek látja, ilyennek láttatja a vidéki tánctermek, nyugdíjasklubok lecsupaszított színpadán Pina Bausch a társkapcsolatokat. Minden mozdulatban, érintésben, lépésben ott lüktet az első mozdulat, érintés, lépés emléke, a közeledés, távolodás, felajánlkozás, elutasítás félelme, tragikomédiája. Elvégre azok vagyunk, azzá válunk, amit megéltünk tévedések és felismerések, találkozások és elválások kohójában. Nincs hová, nincs kihez menekülnünk, mert úgyis utolér minket egy hang, egy kéz, egy mosoly varázsa. A testünk élő kérdőjel, a szemérem nyomulást szít, a túl direkt vonzódás megfélemlít. Pina Bausch mindent tud az emberi viselkedések anatómiájáról.
Darabjai, leginkább ezt a megnevezést szereti alkalmazni táncműveire már a maguk fénykorában, a hetvenes években kikövetelték a saját nyelvüket: a tánc szigorú határait túllépve bevonzották a szavak, a képek, a pantomim, az akrobata mutatványok, a kabaré világát. Tánc és színház sokszínű amalgámjában az udvarlás örök rituáléját tette meg felejthetetlen előadásai motorjává. A Találkahelyben keveset beszélnek, sokat mozognak a szereplők, beteljesületlen kapcsolataik börtönébe zártan a fizikai jelenlét és a lelki magány kettőségében a fekete humor klímáját sugallják. Musical és vaudeville, fellinis figurák és érzelmes gegek váltakozásában élnek. Charlie Chaplin és Nino Rota, a harmincas-negyvenes évek német örökzöldjei, Jean Sibelius dallamos keringői. Kész zenetörténet. A férfiak, tizenhárman öltönyben, nyakkendővel, a nők ugyananynyian fényes anyagú estélyi ruhában, körömcipőben. A külvárosi táncparketteken kopogó léptek, a fal mentén sorakozó székek, az egyik sarokban zongora, a másikban a vidámparkokba illő hintaló. Háromórányi előadás, dilettánsok zsenialitása száznyolcvan percben az előrehaladott kor nehézségeivel és vágyaival.
Színház a színházban az udvarlás suta rituáléjával, morbid tréfákkal, mint egy hisztérikus szőke hölgy sikolya a nyomában lihegő úr játék egere láttán. Kollektív látomás megélt szerelmi történetek elbeszélésével angol, német, olasz nyelven. A közönség bevonása a hintaló működtetéséhez kunyerált pénzérmékkel. Kabaré a valós élet színpadáról, amely fittyet hány a látszatoknak, korunk hisztérikus fiatalságkultuszának, a liftingekkel és esztétikai beavatkozásokkal élőknek. Manifesztum az élet harmadik felvonásának mélyéről. Sibelius szomorú keringője, amit homályban táncolnak az egymást kereső és soha meg nem találó táncosok, az elérhetetlenség egyszerre fájdalmas és komikus jelképével gazdagítja a "bauschi" találkahelyet. El nem csókolt csókok, meg nem élt érintések szomorúsága éppúgy felsejlik a találkák "vásárán", mint gyengéd, vad, érzéki érzelmeké. A központi érzelem, ami őket huszonhatukat "működteti", nem más, mint az Eros. Pina Bausch Találkahelye hatvanöt év felettieknek az igaz érzelmek emlékezetes előadása, amit a szereplők belső ritmusa éltet. Az intimitásunkban fog meg minket Bausch, a gyengédség utáni vágyunkban.
Ennyi érzelem, ennyi szemérmes vallomás láttán az emberi természet működéséről senki nem maradhat közömbös. Még azok sem, akik Pina Bauschról semmit nem tudnak. Mesélik, hogy Fellini nem szerette a táncot mindaddig, amíg valaki nem vitte el a mozi nagy mesélőjét egy Pina Bausch-előadásra. Azon túl Fellini úgy beszélt róla, mint egy képzeletbeli apácáról, egy száműzetésben élő királynőről, egy bírónőről, aki szeme egyetlen arisztokratikus villanásával gyengédséget és misztériumot, valami megfejthetetlen mozdulatlanságot sugall. Nem véletlen hát, hogy az És a hajó megy alkotója a német koreográfust szerződtette a vak osztrák hercegnő szerepére. Pedro Almodóvar Pina Bauschnak állított emléket, amikor megírta a Beszélj hozzá című filmje forgatókönyvét. "Az ő kinyújtott kezeit láttam, a semmibe révedő tekintetét, amikor a két kómában fekvő nő történetét írtam. Ez a látszatra passzív tekintet a szenvedély, a féltékenység, a vágy, a csalódás érzetét váltotta ki belőlem."
"A költészetét szeretem, ahogy az életet és a színházat látja. Az identitás, a gyökerek művésze ő számomra, aki az öregedést az élet érzelemmel és értelemmel teli forrásának ábrázolja." - mondta Pina Bauschról Moni Ovadia zenész, kabaréművész, a Mittelfest vezetője. "A Kontakthofót a milánói Scalában láttam tőle 1983-ban. Hasonló felfedezésélményt keltett bennem, mint Kafka olvasása. Az előadás minden eleme átminősíti a valóságot a humor és a groteszk nyelvén."
Az igazi csodák kis dolgokon múlnak, például azon, hogy valaki, mint Pina Bausch képes az idő múlásában vergődő embert annak látni, amivé válnia kell: egy utazás részesének, aki felismeri, a cél nem a megérkezés volt, hanem maga az út megtétele félelmek és kísértések, vágyak és szenvedélyek között.
Fotó: Sándor Katalin